Every time a child says I don’t believe in fairies there is a fairy somewhere that falls down dead.
James M. Barrie

Tündérkém!

Amit már nem akartál meghallgatni…

Figyelem!

E weboldalon használt kifejezések vagy kijelentések megzavarhatják egyes prűd és/vagy képmutató látogatók nyugalmát.
A letölteni kívánt tartalom a kiskorúakra káros hatással lehet. Hogy kiskorú ne férhessen hozzá, telepíts szűrőprogramot!

Remélem, nem bánod Tündérkém, hogy személyiségi jogaidra tekintettel ezen az oldalon csak a neked ösztönösen választott, igencsak találó beceneveden szólítalak…

Elég régen félbehagytuk a párbeszédet. Eljutottunk egy olyan pontra, ahol megelégelted a parttalan vádaskodásokat. Felajánlottad, hogy öleljük meg egymást, és ki-ki menjen a maga útjára. Az én válaszom erre az volt, hogy nevetséges volna ez az összeölelkezés; olyan, mintha elvtársiasan kezet ráznánk. Ettől még nem szűnnek meg a gondok, nem oldódnak meg a problémák. Így aztán minden ceremónia nélkül félbeszakadt a beszélgetésünk.

Hogy miért készült ez a weboldal? Jóakaró ismerőseim, rokonaim úton-útfélen fejcsóválva, együtt érzően mondják:

– Egy nő kellene melléd.

– Egy frászt! Még mit nem! Hogy még egy ilyen kapcsolatba keveredjek?! – szoktam válaszolni. És megkezdődik a vég nélküli magyarázkodás. Ehelyett ezentúl egyszerűen megadom nekik ennek az oldalnak a címét, ahol viszonylag gyorsan és egyszerűen megérthetnek. Remélhetőleg… Tündérkém, vedd ezt a weboldalt olybá, mintha kiálltam volna a tengerparti szirtre, és onnan kiáltanám a gondolataimat világgá. (Minthogy tengerpart nincs a közelben, ez tűnt a legegyszerűbbnek.)

Az együtt töltött idő alatt (no meg utána, a szakítás során) kiderült, hogy gyakran nem érted, mit akarok mondani. Volt, hogy ez utólag derült csak ki, de az is előfordult, hogy közvetlenül bevallottad, és magyarázatot kértél, ezért a szokásommal ellentétben (mert egyébként úgy szeretek fogalmazni, hogy az olvasónak gondolkodni kelljen) ezúttal didaktikus leszek, különböző eszközökkel segítem a szöveg érthetőségét. Többnyire úgy, ahogy az imént: ha pontvonallal aláhúzott szavak fölé helyezed a mutatót (egeret, nyilat stb.), valamiféle magyarázat jelenik meg (ez a funkció az okostelefonomon nem működik; táblagépem nincs, azon nem tudom kipróbálni, de minden valószínűség szerint azon sem), és helyenként előfordul zárójelbe tett megjegyzés is, amit „segítek:” szöveggel vezettem be (ez ugyan kissé döcögőssé teszi az olvasást, de fontosnak tartom, hogy megértsd, amit mondani szeretnék). Szintén eltérve a szokásomtól és a meggyőződésemtől, találkozhatsz témaismétlődéssel. Úgy vélem, segíthet téged a mondandóm megértésében, ha egyes kérdéseket – akár különböző helyeken – más-más megközelítésben mondok el, amitől az érvelés sokak számára „túlhatározottnak” tűnhet (segítek: a kifejezés jelentése a matematikában és a műszaki életben: „a szükségesnél több”). Ennek ellenére vagy emellett, kérlek, feltétlenül szólj, ha valami így sem lenne világos, magyarázatra szorul.

Előzetes

Tündérkém, igyekszem csak azokra a témákra szorítkozni (az is épp elég), amik számodra is újdonságokat tartalmazhatnak, azonban mégsem hagyhatok ki egy-két, általad ismert dolgot, ami az itt olvasható szöveg megértéséhez elengedhetetlen.

Ismételt összetalálkozásunk előtt hosszú évekig nagyon jól megvoltam magamban, aztán egy időben valamiért egyre gyakrabban találkozgattunk, aminek alapján úgy véltem, szívesen töltöd az időt a társaságomban. Nekiláttam légvárat építgetni. Arra gondoltam, miért kellene a hátralévő időt magányosan leélnem; mi lenne, ha egy megértő, gyengéd szerető társam lenne (mind jelzői, mind főnévi értelemben). Még bele se fogtunk új kapcsolatunkba, máris felépítettem magamnak az ideális nőt. Ő lett Tündérkém, akit a porhüvelyedbe helyeztem.

Hozzájárulnék a nagy rejtélyek állhatatos megfejtőinek kutatásaihoz. Mondják: a szerelem vak. Én azt mondom: a magunk által megteremtett virtuális lény imádata elvakít bennünket. Nem a valóságot látjuk és csodáljuk, hanem a mesterművünket.

Ilyen előzmények után kezdeményeztem, hogy próbáljuk meg pótolni mindazt, ami réges-régen elkezdődött, majd félbeszakadt. Téged ez feltételezhetően meglepetésként ért, ám talán úgy gondoltad, egy próbát megér… Ez persze, csak az egyik lehetőség volt arra, hogy beadtad a derekad. Utólag meggondolva – még jutott egy pár az eszembe. Például az, hogy meg akartad bosszulni a két évtizedes kínszenvedést, amit a mi 40 évvel korábbi, beteljesületlen, tiszavirág-életű, plátói diákszerelmünk okozott neked, vagy hogy elégtételt akartál venni amiatt, hogy idő közben nem kevés könnyebb és két, igen komoly kapcsolatot jelentő nő váltotta egymást az életemben, és csak negyven év után fordultam újra hozzád; de azt sem zárom ki, hogy rájöttél és zokon vetted, hogy nem is téged szeretlek, csak egy képzeletbeli, általam megformált lényt.

Manapság elég gyakran hallani házassági szerződésről, de – a miénken kívül – még nem hallottam olyanról, ahol írásban fektették volna le a kapcsolat játékszabályait. Önmagam is megleptem, amikor kezdeményezésem részeként tulajdonságaidnak vélve – mintegy az elvárásaimat – le is írtam, aminek előzékenyen a Miért pont én címet adtam. Elolvasása után mosolyogva csak hümmögtél, majd a következő eufemisztikus kijelentés hagyta el szád: „Ez nem egészen áll.” Utólag kiderült, egyáltalán nem illet rád – több pontját időről időre kíméletlenül felrúgtad, pedig ezt az együttélés rendjének, a kapcsolatunk rendezőelvének kellett volna venned. Hogy megkönnyítsem a dolgod, és ne kelljen felkutatni, álljon itt néhány, alkalmanként semmibe vett vágyam:

„A nő… jó, ha olyan társ, … aki megértő; aki türelmes; … aki elnézi a sok hibámat, a baromságaimat és a feledékenységemet; aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, és nem akar mindenáron megváltoztatni (vagy ha igen, észrevétlenül teszi); aki kíméletesen igazít el, ha kell; aki nem erőszakos; … akinek nincsenek – az enyémtől – szélsőségesen eltérő nézetei; … aki megbízható, őszinte, és nem él vissza a bizalmammal…”

Azt gondolom, egy józan, felelősségteljes egyén képes kell legyen felmérni, hogy ilyen óhajokat tud-e teljesíteni. Sajnos, neked nem ment… Azt nem tudom, hogy a felméréssel vagy a teljesítéssel voltak-e gondjaid, esetleg mindkettővel.

Röviddel a kapcsolatunk elején rá kellett volna jönnünk, hogy tévedés volt belefognunk. Az első két-három hét után elkezdted az álmom lerombolni, és ez folyamatosan, kitartó munkával, szisztematikusan folytatódott – többek között a negyedévente, szinte menetrend szerint érkező hisztijeiddel. Nem voltál megelégedve velem, az idomulásommal, az elvárt változásommal, a zárkózottságommal, hogy képtelen vagyok annyira nyitottá válni, amennyire te ezt megkívánnád. Így a kapcsolatunk addig tartott, amíg fel nem adtam. Félelmetes Tündérkém, hogy a boldogságot mennyire földbe lehet döngölni! Rémesen sajnáltam, hogy szertefoszlott az álmom, szétziláltad a szerelmem.

Már rég nem voltunk együtt, de még próbáltuk elsimítani a helyzetet, amikor a párbeszédünk vége felé elmondtam, hogy magam alatt vagyok. Tömören összegeztem az érzéseimet, azok okát, és a nyomaték kedvéért – ami eddig elektronikus levelezéseim során egyszer sem fordult elő – tipográfiai eszközzel kiemelve próbáltam megértetni, hogy bajban vagyok, és a vádaskodásod módfelett felbőszít. Kértem, légy velem kíméletes… Tündérkém, ez az írás a másik, sokak által ismeretlen arcodat mutatja; ez a weboldal a „kíméletességedről” szól…

Ami a dolog pikantériáját adja, az csak később jutott el hozzám. A világhálón szörfözgetve szakemberek felhívásával találkoztam. Arról tudósítottak, hogy a cigizést elhagyók rendkívül ingerlékennyé, nagyon indulatossá válhatnak, ezért a delikvens környezetében élőkre és a hozzátartozókra – előre beláthatatlan (esetenként különböző) ideig – szokatlan teher nehezedik. A szakemberek azt kérik, a közvetlen környezetben élők legyenek különösen figyelmesek és elnézőek az ingerültség, esetleg jelentkező düh miatt. Meglep, hogy te nem tudtál erről, hiszen valamikor te is leszoktál a dohányzásról. Lehet, hogy idővel ezt is tökéletesen elfelejtetted? (A leszokás hatása szóba kerül egy kicsit lejjebb; igaz, fordított felállásban.)

Kegyes hazugság

Érdekes, ezidáig még nem vádolt meg senki hazudozással. Igen, te vagy az első, amióta az eszem tudom. Talán azért, mert egész életemben kínosan ügyeltem arra, hogy őszinte legyek. Hiába beszéltünk erről olyan sokat, a súlya miatt szükségesnek láttad, hogy a kérdésnek egy önálló, tudálékos-okoskodó levelet szentelj. Miután hamarjában felmentést adtál magadnak, engem kioktatva tudattad, hogy a kegyes hazugság milyen veszélyeket rejt. Kissé lerövidítve a lényege: kerüld a kegyes hazugságot, mert megbosszulhatja magát.

A bevezetésében nagyon helyesen mondod, hogy gyakorlatilag megfoghatatlan, hogy mit nevezhetünk „kegyes”-nek – mintha csak engem idéznél. Ennek kapcsán elmondod, hogy embere válogatja. Van, ami az egyiknek hazugság, a másiknak nem, és van, ami az egyik ember szerint elnézhető, míg a másik szerint nem. Eztán megemlíted, hogy van, aki az egyszerű elhallgatást is ide teszi, de hogy te erről hogyan vélekedsz, az már rejtve marad…

Hasztalan soroltam, nem fogadtad el a rokon kifejezéseket: udvariasság, bók, ugratás stb., meg a hozzájuk tartozó járulékos, kiegészítő gesztusok, a gesztikuláció meg a mimika. Felkutathatom azt a cikket, aminek a derekán szerepel egy pszichológus állítása: átlagosan napjában valamennyiünk száját közel 200 darab kegyes hazugság hagyja el. Ez a normális, és nem tartozik a tényleges hazugságok közé.

Te ezt mind nem érted, vagy nem vagy hajlandó elfogadni; neked még a kifogás is bűnös, megtorolni való hazugság. Itt van például egy intelmed, amit természetesen magad sem vagy képes betartani (ahogy ezt ezen a weboldalon be is bizonyítod):

Ha a partner nem tud az elkövetett(?) hibákról(?), rossz tulajdonságairól(?), stb., újból és újból elköveti azokat, ill. nem próbál ellene tenni, javítani, hiszen fogalma sincs arról, hogy az a másikat mennyire irritálja, más a véleménye, másképp tenne, stb.

Csak nagyon halkan jegyzem meg (pusztán tájékoztató céllal az esetleg ide látogató idegenek számára), hogy itt az „stb.” elé mindkét helyen tévesen került vessző, ugyanis nem tesszük ki, ha a felsorolás csupa vesszős (lásd például az stb. előtti vessző című, nyelvi tanácsadó oldalt).

Kíváncsi volnék Tündérkém, hogy viszonyultál volna ahhoz, ha az együttlétünk legelején elmondom, hogy ki nem állhatom az általad annyira szeretett, dédelgetett virágokat – abszolút felesleges kiadásnak tartom. Ennek ellenére melletted félévente több virág ment át a kezemen, mint előtte egész életemben – beleértve a ballagási virágokat is. A kedvedben járva, eleget téve az elvárásodnak drága hóbortnak fogtam fel. És képes vagyok uralkodni magamon, mosolyogva és szívesen adtam, nem bosszulta meg magát; most is csak a példa kedvéért hoztam fel. (Ha féltékeny természetű volnék, irigyelném a virágoktól a gondoskodásodat, törődésedet… Meglepő módon a növényekkel sokkal odaadóbb, kedvesebb vagy.)

Hasonlóképpen, vajon hogyan reagált volna egyik volt osztálytársunk felesége, ha elmondtam volna neki, hogy ténylegesen mit gondolok az általa megrendezni kívánt meglepetésbuliról? Hogy rühellem az ilyen összejövetelt, mert szerintem az ember a szülinapján szűk, meghitt körben, a szeretteivel akar együtt lenni, és a hátára sem kívánja, hogy váratlanul 10, 20 vagy 30 rég elfelejtett, vadidegenné vált ismerősével kelljen jópofiznia. Úgy vélem, tévedés bármelyikünkről azt feltételezni, hogy híve a kényszerűen összecsődített emberek álságos rajongásának, imádatának vagy bálványozásának; nem beszélve azokról a szerencsétlen birkákról, akik az ilyen összejövetelen nem tudnak kihez szólni a sok idegen között, csak kukaként ácsorognak, és folyton az órájukat lesik, várva a szabadulásukat. Ezért álltam elő inkább a sokkal hihetőbb és elfogadhatóbb kifogással…

És, ha elmeséltem volna, hogy miért tiltakoztam a titokzokni megvásárlása ellen az utolsó, veled töltött szülinapomon. Ha elmondtam volna, hogy egy nem különösebben távoli ismerősömet ifjúkorában megtámadta egy makacs körömgomba, és haláláig nem tudott tőle megszabadulni. Az évtizedek alatt – a kétségbeesett küzdelem ellenére – a körömágya háromnegyedét már nem fedte köröm, mert a gomba felemésztette, és ettől úgy undorodtam, hogyha lenne negáltja a lábfetisisztának, akkor az lennék – annyira viszolygok a lábfejtől… Ezért tiltakoztam olyan hevesen, amikor csak hozzáértél az enyémhez, és ezért van, hogy undorodom attól a divatirányzattól, amelyik szerint mezítláb kell cipőbe bújni – de legalábbis titokzokniban, hogy úgy tűnjön, mintha… ugyanis a gombafertőzés melegágyának gondolom. Előzőleg hiába elleneztem Tündérkém, te csak azért is megvetted a szülinapomra a csokor titokzoknit… Most végre láthatod, hogy mindannyiszor mit győztem le a kedvedért, amikor álomba lábmasszíroztalak – amit te annyira élveztél (és ez nem ritkán fordult elő).

Nagyon hálás vagyok, Tündérkém! Egész életemben ki akartam találni, hogy mások mit szeretnének hallani, mit kívánnak, mit tegyek, mindig mások kedvében jártam, és emiatt eddig sohasem tudtam nemet mondani (és persze, ez is a kegyes hazugságok közé sorolható)… Hála neked, ez már a múlté. Csak azok, akik ezzel szembesülnek (leginkább egy igen közeli rokonom), ezt most jól megszívják. Végre vénségemre felnyitottad a szemem; rámutattál: jobb egyenesen kimondani azt, ami a lelkemet nyomja. Hát, ezen a weboldalon is ez történik. Köszönöm! Így sokkal jobban érzem magam… Csak azt nem tudom, hogyan élhettem eddig a sok kegyes hazugsággal. (Tündérkém! Megérzed a fenti sorokban imitt-amott elhelyezett finom iróniát?)

Egyetértek, ahogy te is mondod Tündérkém, nem egyformán szocializálódtunk. Ha oda-vissza pörgetgeted ezt az oldalt, láthatod, hogy milyen sok betűt szenteltem a (kegyes) hazugság kérdésének. Ennek az az oka, hogy egész életemben erőn felül törekedtem az őszinteségre, és ugrom, ha ezt bárki vitatja. Márpedig a kioktatásoddal ez történt, holott az őszinteségem megkérdőjelezése részedről akkor sem lett volna elfogadható, ha ez ügyben támadhatatlan lennél (pedig szemmel láthatóan ez egyáltalán nincs így).

Versek és hazugságok

Ahogyan a képzeletemben építgettem, szépítgettem az én kis Tündérkémet, egyszer csak meghazudtolva kockafejű gépész mivoltomat, írtam neked egy erotikus verset. A címe kvázi anagramma, Fanni lett (csupán személyiségi jogaid védelmében nem árulom el, hogy miért kvázi). Amikor a hálóhelyemen publikussá tettem, rájöttél, hogy ez nem tesz jót a rólad kialakított imázsnak (többet árul el, mint amennyit láttatni szeretnél magadból). Nehéz helyzetet teremtene – mondtad –, ha kérdések merülnének fel a tartalma felől. Kénytelenek lennénk mellébeszélni, hogy véletlenül se lepleződj le. A kívánságodra ezért jókora hazugságokat hordtam össze a Rendhagyó verselemzés című, véleményem szerint meglehetősen élvezetes kis szösszenetben. Terveimnek megfelelően – az ebben összehordott kimerítő információmennyiség miatt – végül senkinek sem jutott eszébe kérdezősködni…

Egy hónappal rá elutaztál az Adriára vitorlázni. Minthogy minden apró-cseprő problémáról neked kellett angolul tárgyalni a bérelt hajó tulajdonosával, angolul (e)cseteltünk, hogy ne zökkenj ki a nyelvhasználatból. Ahogy a tengeren hajókáztatok, internetszolgáltatás-kimaradás miatt néhány órányi szabadságom támadt. Mire újra onlány lettél, írtam neked angolul egy verset. Azt mondtad, túl hosszú, nem érsz rá olvasgatni, és első olvasatra amúgy sem érted egészen, ezért készítettem róla egy műfordítást. Ez lett az I Love You | Szeretlek. Ezzel hasonló gondod támadt, hiszen ez is olyan információt tartalmaz, amit el akarsz hallgatni a világ elől. Hogy számodra is elfogadható legyen, az óhajodra ismét hazugságokra vetemedtem: egy kitalált személy szerzeményének állítottam be az „eredeti”, angol nyelvű verset, és a költő számára rittyentettem egy – a nevére kattintva olvasható, dörzsöltebb látogatók számára mulatságosnak mondható – kis biográfiát, hogy jól félrevezessem a műrajongókat. Minthogy eléggé berzenkedtem a hazugságok miatt, a hozzájárulásoddal az oldalon elhelyezhettem egy pontot, amire kattintva lelepleződik a megtévesztés… (Ennek a pontnak a helyét – tekintettel a személyiségi jogaidra – most nem árulom el.)

Tehát, hogy levegyem a válladról az esetleges hazugság kényszerének terhét, össze-vissza hazudoztam a kérésedre. Vajon ezt hogyan egyezteted össze a hazugságmániáddal? (A harmadik vers, az egyéves Fanninak már messze nem kavart akkora port, ezért nem kívánt semmiféle önmegtagadást.) Most sem értem, hogy mi volt a bajod a versekkel, amikor saját állításod szerint ezekhez foghatót sohasem kaptál. Bevallom, én egyáltalán nem szégyenkeztem miattuk. Sőt!

Titkolózás

Az együtt töltött négy éven át – a kívánságodra – titkoltuk a kapcsolatunkat az osztálytársaink előtt. Érdekes, nem volt titok a családod előtt (beleértve a belga és német rokonaidat); nem volt titok az összes kollégád előtt, nem volt titok a viszonylag nagyszámú famíliám előtt, de titok volt a volt osztálytársaink előtt. Szakításunkkor azt kérted, tartsam előttük továbbra is titokban. Azt szeretted volna, hogy hazudozzak életem végéig. Talán szégyelltél valamit/valakit? Vajon magadat szégyellted? Vagy engem? Vagy vénségedre a rendszeres, heti szexet? Vagy a tényt, hogy velem álltál össze? Vajon a hazugságfóbiáddal ezt hogyan egyezteted össze? Amikor kiderült, hogy kérleléssel nem éred el a célod, jött a lelki zsarolás: képes volnék-e ilyet tenni azzal, akit szerettem?, és, amikor az se segített, te jó ég, Tündérkém!, dühödben elveszítve a fejed – bevetetted a nagyágyút, előálltál a kis történeteddel:

Hogy teljesen tisztán láss, most már azt is kénytelen vagyok felfedni előtted, amit eddig kíméletből nem tettem meg. Korábban -nem is tudod- Téged nem hívtak ezekre az összejövetelekre. Én dobtam be egyszer (ennek már sok-sok éve), hogy Téged is hívjunk. Nem mindenki örült, de azt mondták, „jó, a kedvedért”. (Ha úgy tetszik, ez a kegyes hazugság kategória. Most már bánom. De tényleg nem akartalak akkor ezzel bántani). Sajnálom, de ezt kell, hogy tudd.

Tündérkém, rögtön az első mondatból kiderül, hogy csapnivaló a memóriád; ezt a mesét 2008 tavaszán (bő öt évvel korábban) már előadtad az erkélyeden – az egyik weboldalamon olvasható tartalom miatt (akkor tudomásul vettem, túlléptem rajta, de a mostani célod miatt muszáj értelmeznem). Szóval, szó sincs kegyes hazugságról, legfeljebb csak szándékodban állt. De hogyan állhatott szándékodban, amikor, mint tudjuk, neked ez elfogadhatatlan? Ezt hogyan egyezteted össze a hazugságmániáddal? Veled szemben legyünk megengedők? Azaz, neked lehet, csak nekem nem? Egyébként nem értek veled egyet. Ezt én egyáltalán nem sorolom a kegyes hazugságok közé. Számomra e történet elhallgatása (eltitkolása) félrevezetés, otromba hazugság. Ugye, így utólag te is így látod? A kegyes hazugság kifejezést a megbocsáthatóakra találták ki, ez pedig ebben a szövegkörnyezetben nem az. (Vajon hány ilyen titok furdalja még a lelkiismeretedet?! Mert ha egy van, nyilván van több is…) Így válik az utolsó mondatod hazug sajnálkozássá, valamint kiderül, az egész nem más, mint aljas zsarolás. Csak azért hozakodtál a történettel most megint elő, hogy megértesd, nem tartozom közétek. Ezzel akartál távol tartani az osztálytársainktól – hogy titokban maradhasson, amit nem akarsz az orrukra kötni. Az állításodat hármuk kivételével valamennyien kapásból cáfolták (sőt, voltak, akik külön megkerestek, és biztosítottak az együttérzésükről; a csendben maradt három osztálytársunk közül kettő mindig is visszahúzódó volt, a harmadik pedig elkötelezetted…). Szerintem nemhogy akkor nem gondoltad végig, de azóta sem jutott eszedbe: ahhoz, hogy elérd a célod, elárultad a barátaidat: elfecsegted, hogy néhányuk kívánságára a bulijaitokról engem rendszeresen kihagytatok. Ráadásul, a sztorid cáfolatából adódott, hogy valaki hazudik. Tündérkém, ezt kifejtem, mert nem szereted, ha gondolkodni kell a szövegem olvasásakor. Tehát, ha elhiszem a történeted, azok, akik cáfolták, nem mind mondtak igazat; ha nekik hiszek, te hazudsz. Jóhiszeműen akár feledékenységre hivatkozva fel is oldhatnánk eme paradoxont, jóllehet mintegy másfél évtizedes mellőzésemről van szó…

Szóval, ahogy belefogtunk új kapcsolatunkba, hogy tiszta lappal indulhass, kissé árulkodó bagatellizálással könnyítettél a lelkeden: gyors hamarjában elregélted az addig gondosan őrzött titkod. Majd negyed, fél vagy talán egy egész évvel rá (esetleg még később), a bejelentésed a feledés homályába merült. Ettől kezdve szándékod szerint újra a rejtett titkaid közé soroltad az eseményt. Ebben a tudatban ücsörögtél mellettem a színházban és a moziban, ünnepeltük nálad a születésnapokat, kirándultunk nagyokat, feküdtél le és keltél fel, ezzel a tudattal igyekeztél elvegyülni a családomban, köszöntöttél, amikor megérkeztem hozzád, vádoltál hazugsággal, kifogásoltad a zárkózottságom stb. stb. De persze, az is lehet, hogy túl sokat képzelek; lehet, hogy minderről szó sincs. Nemcsak a lepel lerántását felejtetted el, hanem az egészet – en bloc. Csak most, hogy nem fogadtam szót – lázasan kutatva a tudatod legmélyén muníció után, amivel befoghatnád a szám – került az egész megint napvilágra.

Az egy dolog, hogy az osztálytársaink engem kiközösítettek. Azt sem értem, de az végképp rejtély számomra, hogy te hogyan lehettél ebben partner? Mi vett rá, hogy nekem hátat fordíts? Mi rosszat tettem ellened, hogy megtagadj? Mit ártottam én neked? A vétkem súlyossága – ha ugyan van egyáltalán – tényleg indokolja, hogy 15 éven keresztül képes voltál folyamatosan szó nélkül elnézni, hogy távol tartottak maguktól, miközben a kölcsönös szülinapi köszöntések mellett, ugyan nem túl gyakran, de rendszeresen találkozgattál velem (titokban tartva előttem az összejöveteleiteket)? Nos, nem megértve, csak tudomásul véve az ellentmondásos eljárásod, hogyan lehetséges, hogy ezek után elfogadtad a közeledésemet? Mi vett rá, hogy ilyen előzmények után a szeretőm légy? Ezt hogyan egyeztetted össze az elveiddel? Nem zavart a másfél évtizedig tartó előzetes intermezzo? Vagy talán pont emiatt voltál képtelen mellettem felengedni? Látod Tündérkém, a sötétben tapogatózom… Végül, miután lezárult közös életünk, hogyan voltál képes visszakozni; előkaparni és a képembe vágni a saját szarod – pusztán azért, hogy megzsarolj? Miféle erkölcsi normák szerint élsz te?

Amúgy érdemes megfigyelni a személyragozásodat: korábban „nem hívtak”, ők, a rideg kizárók, aztán jöttél te, és bedobtad, hogy „hívjunk”. Tehát amíg nem tartoztam közétek, addig ők nem hívtak, majd egy idő után, „sok-sok” (5) éve beléptél a szervezők táborába, és már együtt állítottátok össze a meghívandók névsorát. Jól értem? És hogy jutottam eszedbe? Mi vett rá, hogy „sok-sok” éve, de közel másfél évtized után bedobd? Hirtelen rád tört a lelkiismeret-furdalás? Addig hogy volt? Eszedbe sem jutott? A következő, amit le lehet szűrni a történetből, hogy szerényen Istent játszottál. Jóistenként egyszer a kegyeidbe fogadtál, és kijártad nekem, hogy én is eljöhessek az összejöveteleitekre, azonban, amint akadállyá váltam a barátaid manipulálásában, meggondoltad magad, és visszavontad ezt a nagylelkű adományt: a titkotok leleplezésével akartál rávenni, hogy letegyek a részvételi szándékomról. Mondd Tündérkém, ha az érdeked egyszer úgy kívánja, a társaiddal is így bánsz majd? Vagy nekik örök hűséget fogadtál? Miért érzem úgy, mintha nemcsak én lennék az egyedüli vesztes? További tanulság: állításod szerint néhány társunk engem pusztán a kedvedért fogadott el, azaz páran – csakis a jó lelkiállapotod érdekében – húzódozva megtűrtek (ha ez igaz, vajon mely jellemzőm, tulajdonságaim miatt viszolyogtak tőlem?)… Egyáltalán, van ebben a szörnyűségben olyan gondolat, ami nem övön aluli ütés?! Tündérkém, mit sajnálsz? Hogy 20 éven át titkoltad, vagy hogy most elmondod? Kikérem magamnak ezt az álszent együttérzést! És a néhányotokkal folytatott személyes beszélgetések során még én mentegettelek benneteket! Vajon helyesen tettem? Vagy hibáztam? Tündérkém, gondoltad volna, hogy a kis sztoridhoz ennyi hozzáfűznivalóm és kérdésem lesz?

És van egy meghökkentő csavar is ebben a történetben. Nem hinném, hogy végiggondoltad e nyúlfarknyi értelmezést, amikor ezt a vallomásfélét leírtad, és szerintem meg fogsz rajta lepődni. Kiadtad a társaidat, felfedted a titkukat, amikor távol akartál tartani tőlük, hogy a rejtegetni valód ne hozhassam napvilágra; hogy csak annyit lássanak belőled, amennyit te akarsz. Elárultad a barátaidat, hogy szabad kezet kapj a manipulálásukra. Hát Tündérkém, ez mind e rövidke mondandód üzenete (legalábbis, amiket felderítettem). Ezért döntöttem úgy, hogy egyelőre nem megyek osztálytalálkozóra. Gratulálok, elérted a célod; a vágyad teljesült.

Ezek után úgy fogalmaztam, hogy csak akkor megyek el, ha te nem tudsz vagy nem akarsz részt venni (féltem, ha összetalálkoznék veled, a dühtől elragadtatnám magam). Ha volna benned egy fikarcnyi empátia vagy egy csipetnyi szolidaritás, tisztesség vagy együttérzés, csak a látszat kedvéért legalább egyszer megkérdezhetted volna, hogy nem akarok-e találkozni a többiekkel, elmaradj-e a javamra. Persze, ezt egyáltalán nem vártam el, és te tényleg szartál bele… eszedbe sem jutott (vagy ha igen, remekül titkoltad); naná!, hiszen akkor veszélybe kerülhetett volna az olyannyira rejtegetett titkod.

Lehet, hogy minderre egyáltalán nem is gondoltál? Eszembe jut, milyen büszkén veregetted saját vállad, amikor mesélted, hogy a munkahelyeden komoly küzdelmek árán – igazi feministaként – kiharcoltad a férfikollégák tiszteletét. Ki tudja Tündérkém, talán tudtodon kívül ugyanúgy megzsaroltad a fiúkat, ahogy engem…?

Kenyéradó gazdád

Tündérkém, a kapcsolatunk alatt és a szakítás során a szememre hánytad, hogy (kifogások keresésével) kihúztam magam az általad kínált közös programok alól. Itt az alkalom kifejteni, hogy miért idegenkedtem a céged rendezvényeitől.

Vissza kell nyúlnom a kapcsolatunk legelejére. Nagyon kevés ideje lóghattunk együtt 2008 tavaszán, amikor egész napos dunai hajókirándulást szerveztetek a kollégáiddal. Örömmel vállaltam, hogy kimegyek a fogadásodra, hogy találkozhassunk és hazakísérjelek. Este, sötétben érkeztetek meg, és ahogy ott álldogáltam a kikötőhely közelében – a többi várakozótól kissé félrehúzódva –, elkerekedő szemmel néztem, ahogy a hajó halkan, méltóságteljesen a kikötő mellé siklik. A személyzet, 6-8 tengerész némán, serényen tette a dolgát, ti meg a hajó gyomrában, panorámaablakok mögötti szeparékban, gyertyafény mellett, csendesen beszélgettetek, csillogó szemmel nevetgéltetek, a helyiség elején néhány pár táncolt a diszkrét zenére. Igen, nagyra tágult szemekkel bámultam, mert megérintett; eszembe juttatta ifjúságom, a rendszerváltás előtti világot. Akkor már két évtizede nem számíthattam egyik munkahelyemtől sem bármilyen, ehhez fogható élményre. Hmm… átkozott nosztalgia…

Tündérkém, a személyiségi jogaidra teintettel nem helyezem el ide a sportegyesület site-jának hivatkozását, hogy ne derüljön ki, melyik cég égisze alatt fejte(tte)d ki áldásos vezetőtevékenységed. Csak néhányat sorolok fel az egyesületben működő 16 szakosztály közül (ezek azok, amikről már korábban hallottam): foci, pingpong, sakk, sí, vitorlás, egyéb vízi sportok. A külföldi utaktól sem riadtok vissza: nem elégedtek meg a balatoni jachtjaitokkal, időnként az Adriára is kiruccantok egy kis vitorlázásra; és józan ésszel belátható, inkább az Alpokat részesítitek előnyben a síelés szempontjából komolytalan magyar „síparadicsomok” helyett; továbbá – érthető módon – a rafting sem igazán képzelhető el hazai vizeken… Talán megérted, hogy a te nagylelkű közvetítésed révén nem kívántam asszisztálni ezeken a sokak igazságérzetét sértő programokon (mármint, amelyik önrészét egyáltalán ki tudtam volna fizetni). Tündérkém, ha nem tudod megfejteni, mi és miként sért igazságérzetet, bátran szólj.

Van valami, amit nem értek. (Tündérkém, ez a bekezdés abszolút szakirányú elmélkedés, nem biztos, hogy érdemes különösen elmélyedned benne.) Szakmai körökben közismert, hogy a Google egy tízes skálán a Google-keresőmotor lelke, a PageRank™ algoritmusa szerint minősíti a site-okat. (Most ne firtassuk ennek rejtelmeit.) Az általa kiosztott pontszám határozza meg, hogy a Google találati listában az adott site weboldala, hol jelenik meg. Annál előrébb kerül, minél nagyobb ez a szám… A kérdés: Hogyan lehetséges, hogy a sportegyesületetek site-ja ezen a skálán 0 pontot kap? Eddig ilyennel még nem találkoztam. Azt láttam, hogy a közzétett site-ok felindexelés után kapásból 2-essel indulnak. Netán az informatikusaitok külön gondot fordítanak arra, hogy az egyesület oldalai ne kerüljenek előre a találati listában? Netán valamiféle titok övezi a sportegyesület működését? Vagy teljesen félreértek, esetleg rosszul tudok valamit?

És itt van az Egészségnap, amit évente rendeztek meg, és amiről évről évre nem tudtam magam kivonni. Az elnevezése alapján ezt a rendezvényt feltehetőleg az időszakos munkaköri egészségügyi alkalmassági vizsgálatról szóló törvény előírásainak teljesítése céljából tartjátok. Ezeken az egész napos összejöveteleken azt láttam, hogy egészségügyi vizsgálatok ürügyén – ötvenes-hatvanas évek hangulatát idéző – boldog „majálist” tartottatok családi vetélkedővel, tombolával, bohóccal, dodzsemmel, képzőművészeti szakkörrel, ugrálóvárral, három napszakos ingyen kajával, vásárfiával, zenével-tánccal stb. stb., már csak a lángos evő verseny hiányzott. (Megjegyzem, nem ment ki a divatból… még fölvehetitek a programjaitokba.)

Gyerek- és ifjúkoromban az ilyen derűs rendezvényekre kétforintost sütöttek egyik-másik lángosba, így függesztették fel őket egymás mellé. A maszatos arcú, nevetgélő delikvensek ezeket a himbálózó lángosokat eszegették úgy, hogy kézzel nem érhettek hozzá, és az győzött, aki elsőként találta meg az érmét.

Manapság a céged csak a tavalyi, 2013-as rendezvényről számol be publikusan. A tájékoztatás alapján úgy tűnik, mintha nálatok szereptévesztés történt volna: az egész napos rendezvényt bemutató 366 kép között egyetlen fotón sem látszik egészségügyi dolgozó vagy vizsgálat, míg a szöveges beszámoló mindössze egy mellékmondat erejéig említi az összejövetel tényleges, eredeti célját! Igen, ha ez azzal jár, vállalom a demagógia vádját: pusztán ennek tudata is felbőszít – tekintettel a négymillió létminimum alatt élő társunkra. Hiába hatályos ma is a fent említett törvény, 2004-től csaknem egy évtizedig, amíg az utcára nem kerültem, nemhogy kötelező egészségügyi vizsgálatban nem volt részem, de még az új szemüvegeimre fordított összegekhez sem kaptam hozzájárulást. Megkockáztatom, az ország cégeinek, vállalkozásainak, aktív lakosságának túlnyomó többsége ugyanebben a cipőben jár(t) a szűkös anyagi helyzet miatt.

A nyilvánossá tett híranyagotok azt is tartalmazza, hogy eső esetén – abban az évben első alkalommal – a rendezvényt a Sportcsarnokban tartjátok meg. (Valójában a Sportcsarnok a múlt század utolsó hónapjában leégett, és a helyén 2003-ban átadták a Papp László Budapest Sportarénát, röviden Arénát. Javasolom, ha ennek kibérlésével dicsekedtek nyilvánosan, legalább a nevét használjátok helyesen.) Tündérkém, úgy kellett fékezni az agyam, mert elkezdtek cikázni ekörül a gondolataim. Vajon a rendelkezésre álló (és évről évre használt) sportlétesítmény amúgy is fedett területére ideiglenesen beköltöztetett egészségügyi stáb és annak tevékenysége az emberekkel együtt eső esetén már nem férne el, ahol azon felül még van plusz egy 3-4-szer akkora alapterületű fedett csarnok, mint amilyen annak idején a mi – jól szituáltnak mondható – középiskolai tornatermünk volt, meg egy hasonló alapterületű sátor? Vajon hogy oldottátok meg eddig? És nem találtatok középszerűbb menekülési útvonalat eső elől? Nem túlzás kibérelni egy ilyen létesítményt egy, a Creditreform céginformációs adatbázisa szerint (felfelé kerekítve) 600 fős cég alkalmazottai számára? Vagy talán a páratlan és ezért irigylésre méltó összeköttetések, kapcsolatok révén megéri kibérelni egy helyiséget a magyar állam tulajdonában lévő Arénában, szerintem Magyarország – infrastruktúra tekintetében is – legjobban felszerelt és emiatt vélhetően legdrágább fedett stadionjában?! (Lásd a hivatkozott oldalon a „Bérleti feltételek”-et, amely talán éppen az összeg elkápráztató mértéke miatt az egyik legfontosabb paramétert, a bérleti díjat nem is tartalmazza.)

Mondhatod Tündérkém – akár együtt érzően, akár cinikusan –, hogy savanyú a szőlő… Igen, az. De ne hidd, hogy sajnálom tőletek, nem. Legyen nektek! Csak igazságtalannak tartom, hogy ezzel egyidejűleg nélkülöz az ország lakosságának fele. Mostanság gyakran találkozom a biztatással: merj álmodni! Nos, az én álmom Tündérkém, hogy az ehhez hasonló önmérsékletet és szolidaritást nélkülöző, procc, hivalkodó, rongyrázó attitűdök miatt söpri majd el a nép az ilyen arcátlan, embertelen szemléletet meg azok vallóit, ha tetszhalotti állapotából egyszer felébred. Még azt is el tudom képzelni, hogy van köztetek olyan, aki ezt a helyzetet természetesnek veszi, és nem érti, mi a bajom vele. Ez a Sportaréna-ügy határozottan emlékeztet egy sportegyesület nemrég felújított létesítményének átadására kivezényelt harci repülőgépraj esetére, amelyet 30 évre titkosítottak szégyenükben a nagyok. Látod Tündérkém az önuralmam mértékét? Ebben a tudatban tettem neked a szépet – és hihetően. Mert a libidóm rávett a kompromisszumra.

Aztán eszembe jut, hogy milyen illusztris személyekkel találkozhattam ezeken az egészségnapokon. Ott volt például a focizó Nemcsák Károly. Később megrökönyödve tapasztaltam (amikor hálából ingyenjegyeket ajándékozott neked az előadásukra), úgy néztél rá, mint az Istenre – erre a cserepadra termett, ripacs színészkére, akiről a kapcsolatotok árnyékában tudtam meg, hogy igazgató, miközben azt hittem, ő a jegyszedő néni vagy a pereces bácsi a színházban. Nem hagyott nyugodni a tudat, sehogy sem értettem: hogyan lehetséges ez? Nos, kiderült erről a marionettfajankóról, hogy tudja, mitől döglik a légy (és elég elolvasni csak a saját alattomos és ostoba közleményét, amivel igazán nevetségessé teszi magát, mert ellentmondanak neki a tények, mivel makacs dolog a valóság). Nem kétséges, csakis súlyos és mélyreható seggnyalások révén juthatott bársonyszékbe. (Huhh!, most jól kiéltem magam. Nagyon nehezemre esik, hogy – a személyiségi jogaid védelmében – ne helyezzek el ilyen és ehhez hasonló hivatkozásokat a szöveg más pontjaira.) Vagy ott volt a szintén focizó Rudolf Péter, akivel egyszer egy asztal mellett ülve ebédelhettünk, és aki olyan elképesztően bunkó volt, hogy csak miattad nem álltam fel és nem hagytam faképnél – dühömben. Azóta egyetlen Beugróba sem voltam képes belenézni. Ilyen színész-focistákat támogat a céged…

Az egészségnapjaitokkal kapcsolatban beugrik egy nemrég felröppent hír. Egy újságíró a Financial Times blogjában élcelődő cikket írt a Magyar Nemzeti Bank utóbbi beruházásainak egyikéről, amiért az MNB néhány százmillióért egy kastélyt vásárolt üdülőnek a dolgozói számára: „A szocialista országokban volt természetes, hogy az állami vállalatok üdülőket tartanak fenn. Az MNB most egy 415 milliós, 30 szobás, wellnesses, golfpályás kastélyt vett.” (Minthogy regisztrálni kell a Financial Times site-ján, amit egyébként ingyen megtehetsz, itt van a borsonline erről szóló, ráadásul magyarul olvasható beszámolója.) Azért jut eszembe ez a történet, mert ha az az ominózus újságíró részt vett volna a ti egészségnapjaitokon, valami nagyon hasonlót mondhatott volna; megspékelve azzal, hogy ez a szemérmetlen pénzszórás a gazdasági világválság dacára lankadatlanul folyt. Van persze különbség, hiszen a te céged – az MNB-vel szemben – profitorientált vállalkozás, és mondhatjuk, az általa megtermelt tőkét arra fordítja, amire akarja. Ami az én szememet bántja az az, hogy a céged bevétele az olyan legatyásodott ördögöktől is származik, mint amilyen jómagam vagyok, és a céged menedzsmentje a szórakozásotokat fedező összeget a búsás extraprofitból – a válság ellenére – még a rezsicsökkentés(ek) után is el tudta különíteni. (Segítek: némi tiltakozást gyanítok, ezért hozzáteszem: a céged igenis kapcsolatban áll a lakossággal – igaz, csak közvetve –, ezért a bevétele végső soron akarva-akaratlan onnan származik, és a rezsicsökkentés hatásának is ki van téve.) És, amikor az elhúzódó szakításunk során ezt a témát felhoztam, rövid diskurzus után azt mondtad, erről nem akarsz többet beszélni. (Utálom az eljárásod, a sunyítást, az agyonhallgatást. Ez is a manipulációd része. Jelentem, a dolgok attól még léteznek, hogy nem beszélünk róluk!)

Kétségtelen Tündérkém, hogy (ebben is) különbözünk: amikor a ’90-es évek közepén lábra kapott a hír, hogy egy, számomra nem igazán szimpatikus erő szemet vetett a vállalkozásra, amelyiknek dolgoztam, a lehető legrövidebb időn belül munkahelyet váltottam, hogy ne kelljen részt vennem az elkerülhetetlen és megszégyenítő kollaborálásban. (Ugyan akkor nem sikerült az a puccs, de én nem vártam ki ama küzdelmek végét.)

És azóta történt még valami. A kormány gazdasági kalandorpolitikája révén – szakemberek véleménye szerint súlyosan veszélyeztetve az ország jövőjét – irdatlan beruházásokba fogott, amik következtében a céged soha nem remélt zsíros megbízásokhoz és egyszersmind bevételekhez jut költségvetésből, azaz közpénzből. Nos, megkockáztatom: a céged innen származó bevételeihez is ilyenformán hozzájárulok… (Segítek: úgy vélem, ha a kincstárba befolyt vagyont tisztességesebben osztanák el, mi, nyugdíjasok nem lennénk ennyire méltatlan helyzetben.)

Örömmel látom, a céged előkelő helyezéseket ér el a „Legjobb Munkahely”-versenyben. (Ezzel a versennyel – hmm… valamilyen oknál fogva – eddig még sohasem találkoztam. E nemes vetélkedő arról szól, hogy a versenyben részt vevő cégek dolgozói mennyire elégedettek a jövedelmükkel, a szociális juttatásokkal, az életükkel.) A céged méltán lehet büszke arra, hogy messze kimagasló juttatásban részesíti a dolgozóit.

Elsárkányosodás

Nagyjából fél-háromnegyed évvel a lelépésemet követően – amikor körvonalazódni kezdett a „trafikmutyi”, és váratlanul megint emelkedett a cigaretta ára, hirtelen elhatározásból letettem a cigit (nem kívántam partner lenni a hatalom erkölcstelen játszmájában, és egyidejűleg felháborított a féktelen mohóság okozta szemérmetlen jövedékiadó-emelés). Tündérkém, emlékszel, hogyan fogadtad a hírt? Ahelyett, hogy együtt örültél volna velem (ha volna benned egy szikrányi empátia), vagy legalább csak gratuláltál volna, dühödten és sértődötten a szememre hánytad:

Gazdasági megfontolásból Te is könnyedén megtetted (cigi), de a szerelmünkért nem.

Tündérkém, érzed a torkodból kilövellő tűzcsóvát? Így utólag, talán egyetértesz velem, hogy ez a kijelentés istentelen nagy baromság volt! Még hogy könnyedén! Hogyan lehetsz ennyire érzéketlen tuskó?! Pszichológusok és pszichiáterek statisztikái szerint 100-ból jó, ha 3 személy tud „pusztán” akarattal leszokni (de a világhálón találkoztam olyannal is, aki 100-ból egyet saccol), és szerény véleményem szerint jó eséllyel jósolható, hogy e három fő közül nem mind 40 éven át cigizett láncdohányosként (segítek: minél rövidebb ideig dohányzik valaki, minél kevesebbet szív, annál könnyebb leszoknia; egyértelmű, hogy sokkal könnyebb 2-5 évi kocabagózás után abbahagyni), továbbá erősen valószínűsíthető, hogy a sikeresek közül sem mind első nekifutásra ért célba (ugyanis a szakemberek beszámolói szerint a feladat nehézsége miatt többnyire még orvosi segítséggel sem megy elsőre)… És mi az, hogy „is”? Kivel/kikkel vettél egy kalap alá, soroltál egy csoportba? Ők is valamennyien leszoktak és szintén gazdasági megfontolásból? Meg hogy a szerelmünkért nem… Ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhattál volna! Hát elfelejtetted? A kedvedért a kapcsolatunk legelején – minthogy igencsak undorodtál tőlem, ha cigiszagom volt (ó, ha láttad volna magad ilyenkor!) – megállapodtunk abban, hogy bizonyos időközönként felezni fogom a napi adagot, míg el nem hagyom, hogy ne döntsön le a lábamról a hirtelen fellépő nagymértékű nikotinhiány. Elárulom, ez az időszak egyáltalán nem volt egyszerűbb, mert tudod Tündérkém, talán könnyebb az első cigarettára nem rágyújtani, mint azon kínlódni, hogy „még egyre most nem lehet”.

Nos, erre a hibbant szemrehányásodra azt válaszoltam, hogy bizonyára féltékeny vagy az éhezésre, amire meglehetősen inadekvát módon reagáltál, mert mint utólag bevallottad, egyszerűen nem értetted, mit beszélek…

Ha nálad jött rám, mindig kimentem a teraszodra dohányozni, hogy a szabadba eregessem a füstöt (már hosszú évek óta nem cigiztem zárt helyiségben, leszámítva a nyolcadik emeleti lakásomat, aminek nincs erkélye). Nem ritkán utánam jöttél beszélgetni. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ilyenkor váratlanul nekilendültél, hogy megcsókolj (érdekes, máskor sokkal ritkábban). Hiába hátráltam, mindig elkéstem. Már torzult is az arcod. Visszatérően újra és újra, mintha nem akarnál hinni az orrodnak, mintha újra és újra meg akarnál győződni arról, hogy milyen visszataszító szagom van. (A történet eszembe juttatja alsó tagozatos esetemet, amikor valamivel felsértettem az ujjam, ami aztán meggyűlt. Miután beérett és kifakadt a genny, újra és újra szagolgattam, mert nem akartam elhinni, hogy ez ennyire büdös…) Vajon erről volt szó? Vagy tényleg ennyire meg tudsz feledkezni magadról és a világról?

Amikor a sértegetéseid miatt már nem tudtam türtőztetni magam, írtam neked egy Szégyelld magad tárgyú levelet, melyben elmondtam, hogy mi bőszít fel, és több ízben felszólítottalak: „Szégyelld magad!” Azt, hogy ez valójában minek a helyén állt, nem írtam le; nem tűrte a karakterszínt (segítek: ez a „nem tűrte a nyomdafestéket” webes analógiája), de hogy mégis tisztában legyél a jelentésével, telefonon, amikor egyik délután véletlenül elkaptál a Lidlben, a füledbe harsogtam. (Egy felkiáltó tőmondat, ami „q” betűvel kezdődik, és amiben az egyik felmenőd is szerepel.) Az ember akkor mond ilyet, amikor kifogyott az eszköztára, tehetetlen dühében nincs lehetősége másra. Amikor esélytelen lélekre vagy észre hatni. Gondolhatod, hogy – én, aki ilyet eddig nemhogy nőnek, de soha senkinek sem mondtam – mennyire ki lehettem akadva! (Hihetetlen, hogy ezt ki tudtad belőlem csalogatni.) Hát Tündérkém, a felszólításomra a következő önérzetes választ adtad:

Igen, szégyellem magam! Mindazért, amit úgy érzek, hogy szégyellni való.

Ez elképesztő, Tündérkém! A szavaidat olvasva nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Te tényleg ennyire érzéketlen és gonosz vagy, vagy inkább ennyire buta? Vajon tisztában voltál a sértegetéseid súlyával, hatásával, vagy fogalmad sem volt, hogy mivel és mennyire bántottál? Nagy talány! Tudtodon kívül megelőlegezem neked a jóhiszemű jó szándékot, és a következő kijelentést a szádba adva kisegítelek: „Nem tudom, hogy mi mindent nem tudok.” Bátran tiltakozz, ha nem értesz egyet (mármint, ha azt állítod, tisztában voltál a sértegetéseid mértékével és következményével).

Főbenjáró bűneim

Tudok egy jó pár hibámról. Egyik kirohanásod nyomán össze is írtam neked azokat, amik eszembe jutottak, de egy hangod nem volt hozzá (pedig azt is megtehetted volna, hogy vigasztalásul vagy biztatásul akár udvariasan tiltakozz vagy kisebbítsd a vétkeimet). Így csak tapogatózni tudok (talán rád kéne hagynom, hiszen ezt te tudod a legjobban; e téma kifejtésének joga leginkább téged illet). A legsúlyosabbnak a cigizést vélem, amit az előző fejezetben kiveséztem. Emellett igen sokat vesződtél velem például azzal, hogy közös programokra elcsalj. Ki nem állhattad a folytonos kifogásaimat, amikkel igyekeztem kihúzni magam a programok alól… (Ezek lettek a gyűlölt hazugságaim.) Ehhez álljon itt valami magyarázatféle.

Egész életemben vonzottak a kihívások, a tanulnivaló, a nóvum, az innováció – szóval mindaz, ami a jövő üzenete. Az iskolák elvégzése után gépészként ennek jegyében választottam munkahelyet: az ország legnagyobb ipari tervezővállalatánál egy különleges tervezőosztályon kezdtem dolgozni. A feladatokkal való ismerkedés után az első években a munkavégzés mellett fejlesztési javaslatokat publikáltam házon belül. Később, látva, hogy az ismétlődő szilárdsági számítások azonos képletszámítások garmadát jelentették, a hetvenes évek második felében a mindennapi munkához programozható zsebszámológépeket kezdtem el használni, majd a nyolcvanas évek elejétől számítógépre váltottam. (A számítástechnikában külön vonzerőt jelentett a számítógép – az iskolai értékelés hiányát pótló – visszajelző szerepe. Mindig megmondta, ha hülyeséget találtam ki vagy arra késztettem. Ez számomra rendkívül fontos volt; ennek hiánya miatt igen sokat vitatkoztam különböző szintű gazdasági vezetőimmel, akik – hiába követeltem – részben nem tudtak, részben nem mertek értékelni.) Volt a vállalatnál egy fantasztikus tudományos kutató (későbbi akadémikus), akinek az irodájában és személyi számítógépével tervezőmunkát támogató programot írtam. A gép különlegessége – abban az időben puszta létén túl – a periferiális egységként működő (ma is ritkaságszámba menő) plotter volt, aminek segítségével meg is rajzoltattam az ipari létesítmények terv szerinti állapotát. Majd más számítógépekkel és azok programozásával ismerkedtem. Eredményeimre tekintettel a vállalatnál megbízást kaptam vállalati szintű programozó tanfolyam megszervezésére és megtartására.

Egy idő után az osztályról átszippantottak egy újonnan alakuló számítógépes csoportba, ahol külföldi (szovjet) és hazai megrendelésekre szoftvereket készítettünk. Az itteni tevékenységem révén – nagyjából ebben az időben – egy rém kecsegtető tárgyaláson vettem részt (ma állásinterjúnak mondanánk). Az Ikarus annak idején óriásberuházást tervezett. Be akarták vezetni a világ akkori, számítógéppel támogatott csúcstechnológiáját a busztervezés és -gyártás területén. Arra kapacitáltak, hogy csatlakozzam, próbáljak szerencsét ebben a világraszóló kalandban. A feladat nagyon ígéretesnek tűnt, egy dolog miatt vonakodtam csak: a gyár a világ végén, az Isten háta mögött, valahol a mai tizenhatodik kerület egyik eldugott sarkában volt. Nehezen tudtam elképzelni a lakásomtól mért irdatlan távolság napi kétszeri megtételét. Végül nem álltam kötélnek, amit így, utólag nem is nagyon bánok. Az álomból semmi se lett, sőt, a nem sokkal ezt követő rendszerváltás azonnal fojtogatni kezdte a világhíres ipari létesítményt, amely másfél évtizedes hányattatás, kínszenvedés, illetve agónia után egyszerűen szublimált. Hazánk egykori büszkesége szívszorító látványt nyújt ma: a régi dicsőségét lepusztult épületek hirdetik, amiket apró cégecskék töltöttek meg (már’, amelyik nem úgy néz ki, mintha bombatámadás érte volna).

Ehelyett 1989-ben elfogadtam egy másik ajánlatot. Meghívtak egy – főtevékenységét tekintve elsősorban hadiipari alkatrészeket gyártó – vállalathoz, egy akkor létesülő osztályra, melynek feladata újdonságnak számított nemcsak az országban, de feltételezhetően a szocialista táborban is: hidat kellett képeznünk a tervezők, a számítógép és számjegyvezérlésű megmunkálógépek között. Közel egy év után elcsábított innen egy réges-régi barátom a kiadójába, ahol egy – akkor Magyarországon gyakorlatilag (még a vámosok által is!) ismeretlen számítógépet – Macintosh-t kellett felfedeznem és rendszerbe állítanom. Itt a számítógép-kezelésen kívül új szakmával kellett megbarátkoznom. Elég jó szintre jutottam: rövid idő után – többek között – a meglehetősen igényes és finnyás Playboy-franchise követelményeit is sikerrel teljesítettem. Aztán másik két kiadónál dolgoztam – mindig megtanulva a sajátosságaikat. Az egyik égisze alatt a közönséges kiadói tevékenység mellett – minthogy igen jó viszonyt ápoltunk a Macintosh magyarországi fő disztribútorával – elkészíthettem többek között a számítógép új operációs rendszere használati útmutatójának hivatalos fordítását (ami akkor, az Apple hazai hőskorában, még könyv alakban jelent meg); lokalizálhattam az operációs rendszer mellé ingyen járó programcsomag néhány szoftverét; az egyik napilap tördelőinek ismertethettem a tördelőprogramjuk frissen megjelent verziójának újdonságait stb. stb.

Az ezt követő Magyar Nagylexikon Kiadó Zrt. lett az utolsó munkahelyem – amíg az aktuális vezérigazgatója (évekkel a világválság lecsengése után) csődbe nem vitte. (Ide a főszerkesztő asszony harmadik invitálására kerültem, akinek közvetítésével korábban az Akadémiai Kiadó Világirodalmi Lexikonának pótkötetét készítettük elő nyomdai feldolgozásra, és aki minden bizonnyal meg lehetett velem elégedve, mert kétévente csalogatott magukhoz.) Valamennyi kiadóban a napi feladatok mellett szoftverfejlesztéssel is foglalkoztam, amik között az utolsó bizonyult talán a legizgalmasabbnak: olyan, a korát mintegy másfél évtizeddel meghaladó, ám emberbarátnak egyáltalán nem mondható ír tördelőprogramot kellett kezelnem, amiből akkor az országban mindössze három volt (a mienken kívül állítólag csak az egyiket használták Szegeden), és külön felületen, saját programnyelv használatával lehetett bizonyos célfeladatokra rávenni. A főtevékenység mellett – nagyjából a ’90-es évek közepétől – kezdtem barátkozni egy újabb (szigorúan véve a negyedik, valójában jóval többedik) szakmával: a weblapkészítéssel. Az idők folyamán ezzel a tevékenységgel magyar emberek és cégek mellett külföldi (horvát, német és brazil) fiúk köszönetét is elnyertem.

A munkásságom történetét eddig nem írtam így össze. Még ha rettenetesen tömör, vázlatos is (csak néhány konkrét feladatot említettem), azért, ahogy elnézem, nem nagyon van szégyenkeznivalóm. (Fura, hogy pont egy meghiúsult állásról-tevékenységről hoztam fel a legtöbbet. Talán azért, mert arról többet nem is tudnék mondani.) Nos, ennek a kis visszaemlékezésnek a nosztalgiázáson kívül az volt a célja, hogy bevezessem vele a magyarázatot.

Egész aktív életem során egyetlen, kétnapos (számítógépes) tanfolyamon vettem részt – még a ’80-as évek elején. Ettől eltekintve végig autodidakta módon bővítettem ismereteimet. Talán mondanom se kell, ez az életforma meglehetős elmélyülést, kőkemény seggelést kívánt. Nem kizárt, hogy e tevékenység alakíthatta ki bennem azt az életvitelt, ami miatt elég nehéz engem a négy fal közül kirobbantani. Tündérkém, az előéletemnek ezt a vetületét a kapcsolatunk alatt (talán feledékenységből, vagy mert akkor nem tartottam annyira fontosnak) elmulasztottam a tudomásodra hozni. Vajon számított volna, ha nem tartom vissza? Vajon elfogadtad volna ezt mentségül? Félek, hogy nem. Valószínűleg nem hatott volna meg. Mert hát te – ahogy többször mondtad – folyamatosan pörögni akarsz; a kapcsolatot pedig szerinted csak a közösen megélt programok tartják életben. Hmm… a Szex és New York című filmsorozat egyik jelenetében Carrie Bradshaw (Sarah Jessica Parker) mást vall: „Minek a pörgés, ha van prütykölés?” (Én meg az attól való rettegésedet utáltam, hogy nehogy valamiről lemaradj. Csakhogy én emiatt nem pattogtam.) Hiába hatalmaztalak fel még a kapcsolatunk legelején, hogy akkor, azzal és oda mégy, amikor, akivel és oda, ahová csak akarsz – ez téged nem kárpótolt, nem elégített ki. Neked az volt a fontos, hogy szememre hányhasd a megmozdíthatatlanságom…

Tündérkém, képtelen voltál elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Az irányításmániáddal beleszóltál a hajam hosszába, abba, hogy mit gondoljak, hogyan viselkedjek stb. A kezdetektől nem kedvelted a ruházatom. Kétségtelen, nem túl változatos: nyáron póló (amit többszöri rosszallásod ellenére renitens módon trikónak nevezek, és még csak ki sem vasaltam soha), farmer és cipő. Korábban valamiféle sportcipő, az utóbbi időben Converse márkájú tornacsuka…

Ez is a szemrehányásaid tárgyává nőtte ki magát, jóllehet a gyerekeid egyszerűen lelkesedtek, amikor ezt a lábbelit meglátták rajtam; csak mesélem: többek közt celebek hordják vörös szőnyegen díjátadó gálákon – nemtől független és gyakorlatilag kortalan viselet. Ez téged nem hatott meg: valamiért ellenkezett az ízlésvilágoddal. És ha neked valami nem tetszik, azt szíved szerint leparancsolnád. Én viszont rettenetesen örültem neki, hiszen egész ifjúságomat és középkoromat az ehhez rendkívül hasonlító kínai magas szárú tornacipőben éltem le, mert nagyon jónak, kényelmesnek találtam. Jól szellőzött, és lehetett vastag pamut- vagy gyapjúzoknit hordani benne. Nem kényszerültem az utálatos, szörnyű nejlonzoknira, amit a félcipőhöz hordani kell.

… télen ezek mellé plusz pulóver és kabát. Még e két kiegészítő, meleget adó ruhaneműt sem váltogattam úgy, ahogy elvártad volna. Hiába, igénytelen egy faszi vagyok, nem adok magamra. Pedig utólag megtudhattam: számodra a ruházat az előjáték. Ezen azért jót derültem, mert nekem az előjáték a ruha levételével kezdődik (segítek: az előjáték olyan izgató játék a férfi és nő között, melynek célja közösülés nélküli szexuális örömkeltés)…

Én nem szóltam bele, hogyan öltözködj (csak egyetlen alkalommal nem tudtam megállni; az utcán szóltam, hogy milyen szörnyű, ha – postás módjára – keresztbe veted a retikül pántját a testeden, előnytelenül leszorítva a melled); nem szóltam bele, igazodom ahhoz, amit mástól elvárok, amit a kapcsolatunk játékszabályaiban leírtam. Pedig nagyon is el tudtam volna képzelni rajtad más viseletet. A te öltözéked ugyan nett, de se nem elegáns, se nem sportos, se nem lezser, se nem dögös; – kicsit szürke, amolyan vénkisasszonyos. Érdekes (jellemző és igen szomorú), hogy csak a szakításunk során kérdezted meg, hogy nekem milyen viselet jön be. (Nem is értem, hogy vitt rá a lélek.) Amikor elmondtam, hogy nekem mi tetszik, és megmutattam, hogy például milyen szabásmintájú női ruhát varrtam ifjú koromban, egy szavad sem volt…

Egy másik rossz, általad szintén kifogásolt adottságom a nyomorom. Meg kell hagyni, soha nem kapálóztam fizetés vagy jövedelem kapcsán – egy esetet leszámítva, akkor sem (csak) a magam érdekében*. Egész életemben egyáltalán nem érdekelt a pénz (és most sem izgat különösképpen, ha éppen nem fenyegető a hiánya). Ennek oka egyrészt az anyagiaskodással szembeni – otthonról hozott, leküzdhetetlen – szemérmességem, másrészt sohasem akartam magam előtérbe helyezni mások rovására, de főként, mert a főnökeimmel való kapcsolatomat csaknem végig kölcsönös megbecsülés és tisztesség jellemezte; rendre megkaptam, ami megilletett. Ez a közös bizalom bevált egészen életem alkonyáig. (Sajnos, aktív korszakom utolsó éveiben a rendszerváltás által felszínre vetett szélhámos igazgatók már korántsem voltak olyan korrektek.) A teljességhez tartozik, hogy soha nem gazsuláltam főnöknek (pl. nem csevegtem mosolyogva VIP-es asztalnál igazgatókkal, vezérekkel), sőt, mindig mindenkinek minden szinten megmondtam, hogy mit gondolok. Elképzelhető, hogy az önérzetességem az anyagi előmenetel rovására ment, és talán hozzájárult a mára kialakult méltatlan helyzetemhez… Tündérkém, eme élhetetlenségemnek azért mégis megvan a maga diszkrét bája: fogmosás közben nyugodtan felemelhetem a tekintetem; érthetőbben: minden viszolygás nélkül, szabadon tudok a tükörbe nézni.

Ha már pénzről esik szó, gyorsan elmondom: nagyon örülök Tündérkém, hogy a büszkeségem miatt 3 évig rendszeresen utaltam neked pénzt, utána pedig alkalmanként kiporszívóztam a lakásod, ahogy megjelentem. Ezzel igyekeztem valamennyire megváltani a rám eső kiadásaidat és a lakásod miattam elszenvedett amortizációját (azon felül, hogy törekedtem a közös kiadások felét állni). Így talán nem maradtam annyira adósod. Köszönöm, hogy elfogadtad.

*Még iskolaközi időkben – a ’70-es évek elején – az egyik munkahelyemen (szállító-rakodó munkásként) öntevékenyen, azaz a szakszervezetet kihagyva sztrájkot szerveztem, mert úgy ítéltem meg, hogy a munkaadó jogszerűtlenül akar a dolgozóktól pénzt visszatartani. A sztrájktól végül elálltunk, mert a munkáltató anélkül is teljesítette a követelésünket. (Később, leszerelésemkor az SzB-titkár arra buzdított, hogy az iskolák végeztével bátran menjek vissza; biztosra ígérte a gazdasági vezetői beosztást…)

Párkapcsolat

Tündérkém, az emberek – némelyek tudatosan, némelyek anélkül – párválasztáskor felmérik a lehetőségeiket, esélyeiket. Megvizsgálják saját szellemüket, képességeiket, körülményeiket, küllemüket, elvárásaikat stb., és a lehetséges partnereik közül – őket is górcső alá véve – e vizsgálatok eredménye szerint választanak. (Alighanem ennek tulajdonítható, hogy nem túl sok magyar férfi kezdeményez kapcsolatot például Scarlett Johanssonnal. Örülnék, ha értenéd e mondat szarkazmusát…) Az önvizsgálat eredménye, persze, függ önkritikától és realitásérzéktől. Ha ezek valamilyen okból hibásak, például, ha valaki káros behatás, mondjuk, önérzet-erősítő, önbizalom-fokozó önszuggeszciós tréning révén eltorzítja a szemléletét, bajba kerülhet. Mondanom se kell, hogy kellemetlen helyzet adódhat, ha az ember tévesen ítéli meg magát vagy partnerét. Van kockázat. Ennek csökkentése céljából párválasztáskor kifejezetten hasznos lehet ismereteket cserélni. Ennek birtokában, ha az ember úgy látja, hogy a vágyai valamilyen okból kapásból nem teljesülhetnek, három lehetőség közül választhat: visszalép, enged az elvárásaiból, vagy belevág, feltételezve, hogy képes a másikat a kívánt fazonra alakítani (ebben az esetben a másik megváltoztathatóságának mértékét is kénytelen megbecsülni). E harmadik opció tévútra vihet, ha a feltételezés, illetve a becslés téves. Nos, valahogy így jártunk mi is. Azt hittük, elégséges a rendelkezésünkre álló információ; azt hittük, nyugodtan támaszkodhatunk a 40 évvel korábbi tapasztalatainkra. Még az sem segített, hogy a vélt információk mellett a kezedbe adtam az elvárásaimat. Ezek megismerésekor kellett volna azonnal kihátrálnod. Ehelyett – szemlesütve (a szemedet befogva) – belevágtál, majd a leírt szempontokat folyamatosan figyelmen kívül hagytad. Időről időre kifejezted az elégedetlenséged, és türelmetlenül vártad a megváltozásom. Hiába tiltakoztam, csak nem adtad fel. Mindketten egymásra vártunk. Én azt vártam, hogy felhagysz a békétlenkedéssel, és végre korrigálod a hibád, te meg arra vártál, hogy teljesüljenek hiú ábrándjaid.

Egyszerűen nem értem. Miből táplálkozik ez a fene nagy önbizalom, önhittség? Miből gondoltad, hogy büntetlenül folyamatosan a farkamra léphetsz? Miért képzelted, hogy képes vagy megváltoztatni? A hiszti az elődeimnél ennyire eredményes volt? Ennyire pozitív tapasztalataid voltak az irányításmániád terén? Annyi pluszt tudsz magadban, amennyitől felhatalmazva érezted magad a játékszabályaim semmibe vételére? Nem gondolod, hogy túlértékeled magad? Vagy ennyire gyengének, gyámoltalannak feltételeztél?

Mi minden adja az ember értékét? A mentális és emocionális tulajdonságaidról szól szinte ez az egész oldal, a ruházatodról a bűneim kapcsán már szó volt. Akkor most vessünk egy pillantást a külsődre, aztán beszélhetünk az anyagi viszonyaidról (több nem jut eszembe; van még más is?). A barátaidról – akiket a négy év alatt megismertem – nem tudok sokat mondani. Elég annyi: amellett, hogy ez valószínűleg nem is volt cél, nem igazán tudtak a szívembe férkőzni (és ez láthatóan többnyire kölcsönös volt).

Utólag gondoltam csak végig, vajon a Miért pont én című oldalon lévő listába miért nem került bele egyetlen hang sem a külső megjelenésről, amikor ennek külön fejezetet illene szentelni. Most is ösztönösen történt, mint annyiszor életemben, amire többnyire biztonsággal támaszkodhatom. Valószínűleg tudat alatt mérleget készítettem. Romantikus alkat lévén úgy véltem, a lelki tulajdonságok messze kárpótolják a külső jegyek hiányosságait. Egyébként is, a mi korunkban lévő jelölt esetén reménytelen dolog gusztusos lábakra, lapos hasra, feszes mellekre vagy csábítóan domboruló fenékre áhítozni. Azt kell súgja a belső hang: légy realista, ne légy maximalista, ne légy telhetetlen; van, amivel meg kell alkudnod. (Ezek azok az erények, szándékok, amikkel talán hadilábon állsz.) Nos, ebből a megalkuvásból lett az igazi pofára esés. Hogy mennyire, az igazán a végjátékban derült ki. Lemondtam a külsőségről… Jézusom!, miért cserébe?!

Végül ejtsünk szót az anyagi kondícióidról. Amellett, hogy nem érdekel senkinek a gazdagsága, vagyona (mindaddig, amíg igazságtalanságot nem vélek mögötte), bármennyire is nem értek vele egyet, sőt háborgok miatta, nem hagyhatom figyelmem kívül a mai világ értékrendjét, mely szerint az ember legfőbb értékmérője a vagyona, azaz akinek nincs semmije, az annyit is ér (ez a ma elkeserítő szemlélete, és itt van ehhez az elmélethez egy viszonylag friss adalék). Minthogy meglehetősen diszkrét természetű vagyok, a javaid tekintetében elég kevés konkrét ismeretem van. Amit ennek kapcsán el tudok mondani, az csak életednek az a szelete, ami a szemem előtt zajlott, amibe betekinteni engedtél, a többi pusztán hipotézis, de a teljesség rovására menne, ha kihagynám – különös tekintettel arra, hogy már a kapcsolatunk derekán megjósoltad: bennünket az anyagi különbség fog szétválasztani. Meg kell hagyni, te jól vagy eleresztve. Egyfelől van, ami az élet természeténél fogva rád maradt (és annak mérlege határozottan pozitívnak látszik), másrészt olyan munkát végezhettél (alighanem most is azt teszed), ami után járó honoráriumot nagy valószínűséggel igen sokan irigyelhetnék az országban (hazánk fele biztosan). Felötlik a hindu vallás által hirdetett, szigorú kasztrendszer: az emberek nem léphetnek át egyik kasztból a másikba, eszükbe se jusson más kasztbelivel viszonyt kezdeményezni. Nem hülyeség. A vallás ezzel elejét veszi sok-sok konfliktusnak. Remélni lehetett, a mi esetünkben az ész és a jó szándék képes elsöpörni az ilyen jellegű akadályokat. Hát, úgy tűnik, tévedés történt. Beteljesedett a jóslatod: a többi bűnöm mellett ez a fogyatékosságom is nagyban közrejátszhatott a szakításunkban.

Belátom Tündérkém, én sem vagyok tökéletes (ugyan ki az?). A hibáimat eléd is tártam a kapcsolatunk derekán, de nem volt hozzá egy árva szavad sem. Ha te ismered magad (és ezt alaposan feltételezem, mert az életed alatti önvizsgálatokról, önszuggeszciókról párszor eldicsekedtél), nem lett volna szabad beszállnod ebbe a ringbe. A tökéletlenségem gyaníthattad, láthattad rögtön kezdetben. Valószínűleg számodra azok az értékek, amiknek birtokában vagyok, vagy amit nyújtani tudok, kevésbé (vagy inkább egyáltalán nem) fontosak; talán a négy év alatt abban reménykedtél, hogy képes vagy megváltoztatni (hiába szögeztem le ab ovo a játékszabályaim között, hogy erre ne számíts).

Mégis, miben reménykedtél? Azt szoktam magamtól kérdezni – látva BMW kabriókban ülő, nem különösebben figyelemreméltó macákat: „Vajon mit tudhatnak?” Mert hát nyilvánvaló, ők képesek valahogy, valamivel maguk javára billenteni a pályát. (Kívülről nézve, általában ugyanazt a tudást, képességet feltételezem. Ugye, tudod, mire gondolok ilyenkor?)

Talán kíváncsi vagy, hogyha így láttam, mégis, miért tartottam ki melletted négy évig? Tudod Tündérkém, a bántó körülmények nem töltötték ki az életem. A magam által teremtett módosult tudatállapotban elnyomtam magamban a sértegetéseidet, hogy boldogan szerethesselek, illetve szerethessem az általam teremtett virtuális lényt… Volt úgy, hogy a párbeszédeink során, a sok panaszom hallatán eljutottál oda, hogy megkérdezd: – Azért ugye, jót is látok benned? Erről kapásból beugrott a vicc:

Az ifjú asszonyka a nászéjszakán kérdi a férjét:

– Ugye, van bennem valami jó is?

Mire a férfi:

– Igen, van. De mindjárt kiveszem.

A tréfát félretéve, nagyon jól éreztem magam veled. Különösen az elején olyan szerelmes voltam, mint az ágyú. Még fel sem eszméltél, rá se bólintottál a kapcsolatunkra, az emlékeimre hagyatkozva máris felépítettem az én kis Tündérkémet. Sajnos, akkor és később sem tudtál velem a magasba emelkedni; sőt az idők folyamán szorgos munkával leromboltad a művem.

Amikor egy kapcsolat borulófélbe kerül, az ember azt latolgatja, az mennyire fontos számára; a megtartásához mennyi energiát, fáradságot érdemes még belefektetni. Ifjúkoromban ezzel úgy voltam, ne erőltessük, majd adódik helyette másik. Mára a körülmények megváltoztak: vénségemre nem gondolom, hogy a nők majd úgy váltják egymást, mint a villamos; sőt, azt sem zárhatom ki, hogy ezt követően magányosan élem le a hátralévő életem. Talán az ettől való félsz hozta, hogy túlságosan igyekeztem megtartani téged. Ha a végjátékon kicsit elmerengek, arra jutok, hogy míg neked szemmel láthatólag édes mindegy volt a dolog kimenetele, sőt, inkább mintha szeretted volna, ha mihamarabb véget ér, én megleptem magam: a vártnál sokkal többet tettem érte. Szinte ragaszkodtam hozzá; olyat is elnéztem neked, amit egész életemben el se tudtam volna képzelni – érthetetlen módon annyira igyekeztem a kedvedben járni. Tündérkém, neheztelek, dühös vagyok magamra, amiért ezúttal így cserbenhagyott az emberismeretem. Becsukott szemmel csupán az emlékeimre hagyatkoztam, amik gyengéd, szerető, megértő, kedves nőt ígértek, és ezt látszott megerősíteni a kép, amit mutatsz magadról – ügyesen manipulálva a világot, miközben jelentősen megváltoztál. Fogalmam sem volt a kékvérű ridegségedről, erőszakosságodról, irányításmániádról, képmutató, alakoskodó habitusodról, az én szememben túlzottnak tűnő becsvágyadról, amikről ma sem tudom, hogy öröklés, nevelés eredménye-e, vagy az élet gyümölcse. Bánom, hogy nálad kerestem szeretetet (pont te lettél életem első hisztis nője, ami rettenetesen meglepett). Bármilyen kitartó és hűséges alkat vagyok, a bántásodat nem hagyhattam a végtelenségig – sajnos, véget kellett vetni. És egyáltalán nem értem a kompromisszumom mértékét. Sokkal hamarabb (talán rögtön az első intő jel megjelenésekor, úgy egy hónappal a kezdetek után) kellett volna lelépnem. Sajnálom a rengeteg igyekezetem, a túlzott alkalmazkodást. Nem kellett volna; nem érdemelted meg…

Javasolom, hogy a következő delikvens esetén – ha egyáltalán adódik – válassz jobban befolyásolható, jobban irányítható, kevésbé öntudatos pasit, akinek igényei és anyagi körülményei közelebb esnek a tieidhez.

A kapcsolat végén az ember igyekszik egyenleget vonni; többek között sorra veszi, hogy mit profitált. Nos, Tündérkém, talán a gyatra memóriám teszi, nekem elég kevés dolog jut eszembe. Az egyik: sikerült belém verned, mint egy nagycsoportosba, hogy lakásba lépés után első dolog a kézmosás legyen (ettől persze még eszem mosatlanul gyümölcsöt); a másik (és ezért igen hálás vagyok): megtudhattam tőled, hogy szemüvegtisztításra tökéletes szer a folyékony szappan, és nem feltétlen kell szemüvegboltban a – kifejezetten erre a célra készített – löttyöt megvásárolni. Köszönöm… És hű!, csaknem elfelejtettem: rettenetesen zavarta a kifinomult ízlésed a vietnami leves végtelen hosszúságú tésztájának felszippantása, így rászoktattál a tésztatömb elődarabolására.

Idézetek

Végül néhány, a kapcsolatunk és szakításunk során a fejemből kipattant „okoskodás” ábécé sorrendben (némelyek tényleg mutatják, hogy igazán igyekeztem levonni a tanulságot):

A dolgok attól még léteznek, hogy nem beszélünk róluk.
A féktelen mohóság okozta szemérmetlen jövedékiadó-emelés könnyen bevételkieséshez vezethet.
A sellő súlyos fogyatékossága, hogy nem tudja széttárni a lábát.
Aki azt állítja, hogy nálam őszintébb, az hazudik.
Az is családon belüli erőszak következménye, ha verőfényes napsütésben esik az eső.
Az okos nem akarja bebizonyítani, hogy ő az.
Egy másik nembeli kedvéért ne fordíts hátat a barátodnak.
Nem tudom, hogy mi mindent nem tudok.
Óvakodj az intim kapcsolatban túlontúl boldog társtól. Nem árt aggódni, ha te vagy az.
Párkapcsolatban a gondolat szárnyalása az idővel fordítottan arányos. Legalább van mivel hadakozni…

A fentiek közül egyesek magamnak szóló intelmek; van, amiket a te figyelmedbe gondoltam ajánlani (megtalálod?), de mindegyik megszívlelendő lehet bárki számára. Az értelmük többnyire nyilvánvaló, s pár közülük ezen az oldalon, szöveg közben is megtalálható. Talán a harmadik az egyetlen, amelyikről szívesen mondok egy-két szót, mert a mondanivalója nem feltétlenül ugrik be egyből: amellett, hogy a gondolat első hallásra meglehetősen meghökkentő, és viccesen hangzik, valójában arra utal, hogy a tündérvilág nem nyújthatja az élet adta örömöket, ahogy a szex révén elérhető orgazmust sem, ezért jobb a realitás talaján maradni; célszerű kerülni a tudat mesevilágba vezető módosulását.

Tündérkém, bátran szólj, ha bármelyik közülük nem világos, vagy nem látszik, mi köze a kettőnk ügyéhez.

Ahogy korábban szememre hányva kioktattál, talán most is elvárnád, hogy csak neked számoljak be a gondolataimról. Ennek nyilvánvaló célja, hogy agyonhallgatva ne kerüljön napvilágra, amit mondok. Ez év elején – szintén elég hosszan – eléd tártam az érzéseimet, véleményemet, de nem volt hozzá egy szavad sem. Nem kívánok ilyen hiábavaló körökkel a kedvedben járni. Ugyanolyan cinikus, álszent hozzáállásnak vélem, mint amikor egy csörte után az osztálytársaink előtt azt írtad: „… hidd el, mindannyian szeretünk.”, amiből sütött a képmutatás.

Nem tudom megtippelni, mit szólsz Tündérkém mindehhez. Boldoggá tennél, ha az itt leírt megjegyzésekre, észrevételekre, az itt feltett kérdésekre elmondanád, hogy mit gondolsz. Lehet, hogy előveszed az utóbbi időben megszokott némaságod. Lehet, hogy válaszolnál – publikusan vagy háttérben maradva. Nem tudom. Ha reagálsz, elküldheted akár e-mailben, és ide beilleszthetem, vagy ha úgy akarod, létrehozhatok neked itt egy adatbeviteli rovatot, ahol minden mondanivalód kiadhatod magadból. Nem bánnám, ha ez itt nyílt levelezéssé válna (habár – téged ismerve – ez nem tűnik túl esélyesnek). Addig ez az oldal amolyan nyílt levél marad.

Tündérkém, mindkettőnknek pechünk van. Ha nem ülnék itthon naphosszat tétlenül, rendszeres feladatom volna, talán nem foglalkoznék veled ennyit, és nem született volna meg ez az oldal. Akárhogy is, iszonyú szomorú rád nézve, hogy egy ilyen charme-os, örökké tréfálkozó, higgadt fószerból, mint amilyen én voltam, ennyi keserűséget és dühöt tudtál előcsalogatni. Ha netalán egy-két közös pulya kötne össze bennünket, nem tartom kizártnak, hogy alkoholban keresném a vigaszt. Azóta, hogy leléptem, alig volt olyan éjszakám, amin ne dühöngtem volna miattad, az ostobaságaid és aljasságaid miatt. (Azért, van örömhírem is: amióta a világhálón elérhetővé tettem ezt az oldalt, azaz nem magamban őrlődöm folyamatosan – ismételgetve a problémákat, azonos köröket járva –, lassacskán kezdek helyrerázódni.) Ha igaz lenne a néphit, már rég megfulladtál volna a csuklástól. Mindamellett igen nagy mázlid is van: ismerve a mai szörfözőszokásokat, okkal feltételezhető, hogy e betűrengeteg láttán kapásból visszariadnak az emberek, és senki sem jut el idáig az olvasásban…

Végül, szakmai szempontból végtelen örömet szereztél Tündérkém: témát adtál, ami ennek az oldalnak a létrehozásával lehetővé tette a csaknem egy évvel ezelőtt felfedezett feltételes elválasztójel csatasorba állítását (kipróbálását) élő helyzetben. Hálásan köszönöm! Azért, ha hibás elválasztást találnál, kérlek szólj!

Készült:
Utolsó módosítás:
Sütijóváhagyás:
2014. 09. 15.
2014. 11. 21.
2015. 08. 20.
Valid HTML 5 Valid CSS level 3
© Tuna András, 2006–2015