Anti a legjobb barátom. Mit a legjobb?! A legeslegjobb. Sülve-főve együtt vagyunk gyerekkorom óta. Szinte mindenhova együtt járunk, időnként még együtt is alszunk. Fúj! Hova gondolsz?! Nem mintha különösebben zavarna, de testi vágyat sohasem éreztünk egymás iránt. Egyszerűen dumálunk, filozofálunk, megtárgyaljuk a világ kisebb-nagyobb kérdéseit. Életem legmeghittebb pillanatai ezek. Az tart össze bennünket, hogy az agyunk mindig egyformán jár, hasonlóan ítéljük meg a dolgokat. Időnként persze, előfordul, hogy valamelyest eltér a véleményünk, csakhogy érdekes módon, ezzel csupán kikerekítjük, teljessé tesszük a gondolatmenetet. Szerencsére ellentétes a nőízlésünk, ez sem okoz konfliktust közöttünk…
Elmerengve életútján, találtam benne egy érdekes, követhető fonalat. Arra gondoltam, mi lenne, ha leírnám. Elő is álltam az ötletemmel.
– Hülye vagy? Mi a francnak? Kit érdekel? – kérdezte. – Meg egyébként… tartozik valakire is az én életem?
– Ki tudja? – feleltem. – Hátha valaki hasonlóságot vél felfedezni a sajátjában, akár magára is ismerhet… Talán érdekes lehet számára felidézni a múltját… Amúgy… – rövid töprengés után kérdéssel válaszoltam – ugyan miért írnak emberek verset, novellát vagy regényt?
Addig rágtam a fülét, amíg végül belement. Megállapodtunk, hogy leülünk egy párszor; mesél, hogy felelevenedjenek a régmúlt történetek. Ettől kezdve presszókba, csörgő csészék és kistányérok, kocogó villák közé jártunk, vagy éppen füstös, zsúfolt kocsmákban kötöttünk ki, ahol a pultos képes volt túlüvölteni a zajt, ha rendre akarta utasítani a kötekedő részegeket. Anti mesélt, én meg jegyzeteltem. Még nem ért az események végére, amikor nekifogtam leírni. Egy problémába ütköztem, és kicsit félve vezettem elő: – Tudod – mondtam –, állandóan megszakítja a folyamatosságot az örökös beszúrás: mondta, mesélte, kérdezte, gondolta stb. Anti. Mindig kizökkentem vele az olvasót a gondolatmenetből. Mi lenne, ha egyes szám első személyben írnék? Mintha velem történt volna meg mindez?
Anti rövid gondolkodás után rávágta:
– Rendben, próbáljuk meg. Majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. A végén, ha kell, legfeljebb megváltoztatjuk. – Ezt szeretem benne! Ezt a rugalmasságot. Miután elkészültem, átadtam a műanyag dossziéba csúsztatott papírokat. Hosszan olvasta, néha vissza-visszalapozott, majd a végére érve egy percig csendben maradt. Nagyot sóhajtott, és kérte, hogy húzzak ki néhány oda nem illő mondatot; pár helyen jelezte, hogy változtassak a szövegen, hogy még tárgyszerűbb legyen; aztán volt egy-két mondata, amelyben magát kijavítva, kicsit más megvilágításba helyezte a történteket. A legvégén azt mondta:
– Oké, mehet.
Egyben még megállapodtunk: minden nevet megváltoztatok, hogy egyetlen ismerősét se hozzuk kellemetlen helyzetbe.
A történet egy döcögő villamoson kezdődött. Fogalmam sincs, hogyan vetődtünk oda. Az ablak mellett ültünk – a nő velem szemben, én meg háttal a menetiránynak. Néztük egymást. Egy darabig semleges dolgokról beszélgettünk, aztán elhallgattunk. Arra nem emlékszem, hogy mások is utaztak-e a járművön – valahogy minden megszűnt létezni körülöttünk, mintha védőfóliát vetett volna át valaki a fejünk fölött. Még a zötyögés sem jutott el a tudatomig. Csak ültünk és csendben bámultuk egymást. A napsugár fénye megtört szőke, hullámzó haján, ahogy a vállára hullott. Ártatlan, angyali arcát néztem. Két-három évvel ha idősebb lehetett nálam. És akkor megszakította a csendet: – Csókolj meg. – hallottam messziről fátyolos hangját. Vártam a mondatot, mégis meglepett. Feszültebbé váltam. – Még nem – alkudoztam –, csak akkor, ha cserébe többet kapok… – és várakozóan ránéztem. Hallgattunk. Úgy ültünk ott, mint két egyezkedő üzletember egy íróasztal két oldalán. Néhány másodperc múlva a tekintetünk cinkosan összevillant. Megnyugodtam. Megállapodtunk.
Egy gyönyörű tavaszi napon, az érettségire készülődés időszakának kellős közepén, május 5-én indultam el teljesíteni és bekasszírozni az ígéreteket. Sütött a nap, a hajam simogatta a bágyadt szellő. Emlékszem a tojáshéjszínű hasított bőr cipőmre (amitől nem sokkal később heves mozdulatokkal szabadultam meg), ahogy lehajtott fejjel néztem a lábam elé, kimérten lépkedve a XIII. kerület járdáin. Töprengtem. Kicsit szorongtam az elkövetkezendő ismeretlentől.
Talán meglepő a feltételezésem: szerintem azért tűzték ki április negyedikére (04. 04.) a felszabadulás napját, hogy könnyebb legyen megjegyezni. Az én felszabadulásom dátumát (05. 05.) semmivel sem nehezebb fejben tartani, de az legalább igaz. Ezen a napon minden évben nagy-nagy szeretettel idézem fel annak az angyalnak az emlékét, akiben a szüzességem hagytam.
Boldogan búcsúztatva gyermekkoromat készülődtem az érettségire. A készülődés és az érettségi részleteit átugornám, ámde van egy láncszem, amit nem hagyhatok ki. Imádott osztályfőnökünk azt tervezte, hogy közvetlen érettségi után elmegyünk az iskola balatoni táborába néhány napra bulizni. Most, hogy túlestem az ismeretlenen, az érettségi alatt kérve kértem egyik osztálytársnőmet, hogy feltétlen jöjjön el, őmiatta én mindenképpen ott leszek. Két-három héttel még a szünet előtt, az egyik órán mellettem ült a padban diavetítés alatt, és a domborulataira simuló köpenye annyira megrészegített, hogy az előadásra sem tudtam odafigyelni – azóta is képtelen voltam kiverni a fejemből. Az, hogy a táborban ez a liezon összejött-e, és ha igen, milyen volt, illetve hogy meghiúsult-e, és ha igen, mi okból, maradjon a titkok leple alatt. Csak egy láncszem az események láncolatában…
Egyébként hála drága osztályfőnökünknek, az osztály nagyon jó kis csapat, összeszokott, vidám társaság volt. Én ugyan nem tudtam igazán elvegyülni a társaim között, de ez rám pici gyermekkorom óta a mai napig jellemző… Ezzel együtt (bízvást állíthatom, hogy a másik nemnek köszönhetően), életem legszebb négy éve volt. Ezen a bulin is remekül éreztük magunkat. Persze, most már sokkal felszabadultabbak voltunk, hiszen elhagytuk az alma matert, és előttünk állt az ÉLET. Később rendszeresen, minden tavasszal összejöttünk. Az osztályfőnökünk összetartott bennünket. Aztán jött a rendszerváltozás, és kiderült: szélsőségesen eltérő nézeteket vallunk… Azóta alig találkoztunk… Egy-két kivételtől eltekintve most már évek óta hírüket sem hallom…
Este a barátommal, volt padtársammal sétára indultunk a balatoni kisvárosban. Csatangolásunk során összeismerkedtünk Halász Ivánnal. Budapesti volt ő is, nagyon szimpatikus, és matematikusnak tanult az ELTE-n. Külsőre – hosszú, hullámos fekete haja, szakálla és bajusza, éles tekintete, no meg jellegzetes arcvonásai miatt – határozottan D’Artagnanra emlékeztetett. Egészen hajnalig sétáltunk a csendes, – tavasz lévén – kihalt üdülőkkel övezett utcákon; végig beszélgettünk. Elképesztő volt rendkívüli tájékozottsága és értelme. Azt, hogy ő mit látott meg bennünk (alig leérettségizett gyerekekben), nem tudom. Erről később sem beszéltünk, ám kapcsolatunk hosszúnak bizonyult.
Visszatérve Budapestre, Ivánnal rendszeresen találkoztunk. A barátjával hármasban jártunk mindenfelé. Folytattuk végeláthatatlan beszélgetéseinket. Hihetetlen, hogy a világ folyásáról mennyit lehet társalogni. Egyszer-kétszer volt alkalmam Ivánék lakására is eljutni. Egy napon ott ért az újabb meglepetés: a zongora mellé ült – szájában lógó cigarettával, és hogy a felszálló füst ne csípje, behunyt szemmel egy bluesba fogott. Gyönyörű volt. Azóta sem éltem meg ehhez foghatót.
Most ugorjunk csaknem két évtizedet. Ezalatt az idő alatt ugyanis az események láncolata szempontjából nem történt semmi. Az iskolákat befejezve elkezdtünk dolgozni. Ki-ki családot alapított (Ivánnak egy lánya született, nekem kettő) és elmerültünk a mindennapok gondjaiban. Eltávolodtunk egymástól és már nem is találkoztunk.
Engem a MOM-ban találunk. (A MOM mozaikszót nem a Magyar Onkológusok Mártírjai elnevezés kezdőbetűi alkotják. Még senki, de senki sem gondol arra, hogy ez a három betű valaha egy kellemes kis szombat délelőtti programot jelentő bevásárlóközpontot és az abban megnyílt üzleteket fogja fémjelezni. Majdan, a kirakatokat bámulók tömegéből sokan vagy még, vagy már nem tudják, hogy egy szocialista nagyvállalat nevéből képezték.) Nyílt titok, hogy a vállalat a szocialista tábor hadiiparának kis szeletét képviseli. Van egy nagy számítóközpontja – egy komoly hodályban. Egyszer tévedtem be ide (nem tudom, mit szólt volna az elhárítás, ha erről tudomást szerez). A falak mellett végig üvegajtós szekrények, bennük mágnesszalagorsók forognak – némelyek erre, némelyek arra – akár egy tu-fa (tudományos-fantasztikus) filmben. Nos, nekem nem itt a helyem, hanem egy újonnan alakult kis számítóközpontba hívtak meg dolgozni. A cél a kor kutatás-fejlesztési vívmánya, informatikai és műszaki-tudományos netovábbja: ígéretes próbálkozás a tervezés és a gyártás számítástechnikai összekapcsolására, illetve vezérlésére; a CAD/CAM (Computer Aided Design/Computer Aided Manufacturing) területén elért elképesztő eredmények alkalmazására tett első kísérletek egyike kicsiny hazánkban. Azt szoktam mondani, hogy ez életem szakmai csúcspontja. Lehet, hogy később tudtam nagyobbat alkotni, ez viszont alapvetően megváltoztatta a szemléletem és meghatározta a további működésem.
Csak nagyon röviden időzünk itt. Éppen annyit, hogy régi, még középiskolás korom óta nagyon közeli barátom, P. Gábor felkereshessen. Új, nyomdai előkészítéssel és bonyolítással foglalkozó svéd–magyar kft.-t hoz létre, amelyben a nyomdai előkészítés a tervek szerint majd Macintoshon történik. Hallotta, hogy számítástechnikával foglalkozom, és azért keres, mert szükségük lenne valakire, aki beüzemeli az eszközöket és esetleg betanítja a kollégákat a használatára.
Mindig gyengém volt mindenféle kihívás. Egy teljesen ismeretlen, CoCom-listán lévő számítógépet és tartozékait kellett volna pátyolgatnom. (Hogy mi az a kókusz-hangzású szó? A hidegháború torzszülöttje. A rövidke Coordinating Committee for Multilateral Export Controls név néhány betűjéből alkotott varázsszó – egy tucatnyi ország által létrehozott olyan bizottság elnevezése, amely listákban sorolta fel a tagországok számára, hogy mely termékekre vonatkozik gazdasági embargó, azaz mely termékeket tilos a szocialista tábor országaiba exportálni, illetve juttatni. Az ürügy ezúttal: a hadiiparban felhasználható a Macintosh központi egysége.) Azért mondom feltételes módban, mert a gép még nem volt itt – Svédországban dekkolt. Dacára, hogy Svédország nem volt a CoCom tagja, további néhány országgal karöltve együttműködött vele. Mintegy fél évet kellett várni, hogy a gép idekerüljön. Közben egyszer Gábor az egyik kolléganőnkkel kint járt, hogy kimenekítsék Svédországból, de a határon lekapcsolták, és karanténba dugták. Őket is, meg a gépet is. Ott kellett kivárniuk a szabadulásukat. Végül az egyik magyar származású svéd tulajdonos a Volvo kombijának a csomagtartójában(!) csempészte át a határokon a pokróccal leterített számítógépet. (Tiszta krimi…)
Azért tettem zárójelben egy felkiáltójelet a csomagtartó mögé, mert az utastérrel közös a légtere, és az ablakon keresztül rá lehet látni…
El kell árulnom, a gépbe került egyéb is, jelesen egy vírus, amiről Iván igazán nem tehetett. Idegtépő, fránya kis vírus volt. A gép a legváratlanabb pillanatokban megszólalt: „Don’t panic”. Ettől aztán teljesen bepánikoltam. Eddig csak hallottam vírusról de nem hittem el (főként Macintoshra nem), hogy ilyen létezik. És most azzal kellett szembesülnöm, hogy szép sorban tönkreteszi a cserélhető lemezeket – egyiket a másik után. Amint alkalom adódott, elpanaszoltam az egyik svéd tulajdonosnak, és hamarosan telefonvonalon keresztül egyenesen a számítógépéről vettem át a vírusölő programot…
Lassan képes voltam rendeltetésszerűen üzemeltetni a Macintosh-konfigurációt. Sikerült rendszerbe állítani, nagyban folyt a munka. Egy tekintetben azonban totális kudarcot vallottam. Képtelen voltam a kollégákat rávenni, hogy eszközként használják a berendezést. Bizalmatlan tekintettel méregették, és megtartották a három lépés távolságot. Így – az eddig megszokott módon – ezen a munkahelyen is hidat kellett képeznem az ember és a gép között. Ez röviden azt jelentette, hogy ki kellett ismernem ennek a szakmának is a csínját-bínját. Hiába, az új bevezetése mindig nehézségekkel jár…
És egyszer csak megjelent a színen Evelin, Iván húga. Tárgyaltak Gáborral, majd Gábor körülvezette a cégben. Ekkor láttam őt először. Majd máskor is eljött és munkakapcsolatba kerültünk. Kiderült, hogy egy állami intézmény égisze alatt egy Macintoshokon dolgozó csoportot vezet. Hogy, hogy nem, egy alkalommal felkínálta a kincset: megkérdezte, hogy van-e szükségem héber betűkre. Nyomban igent mondtam, pedig akkor még fogalmam sem volt, mit is kezdhetnék velük. Nem kellett sokat aludnom rá, hogy kitaláljam. Talán munkát szerezhetek, csak meg kell tanulnom a héber ábécét, és el kell érnem valahogy a hitközséget. Hm… mi sem egyszerűbb ennél…
Mielőtt teljesen kétségbe estem volna, rám mosolygott a szerencse. Kiderült, hogy az egyik kolléganőm Fridrich Robin rabbi rokona. Azonnal megkörnyékeztem:
– Feltétlenül szeretnék találkozni a rokonoddal – mondtam –, kérlek, hozz össze vele.
Nem kellett nagyon sokat várnom, üzenetet kaptam: a rabbi hajlandó fogadni. Ahhoz, hogy az előttem álló összetett feladatot egy csokorba fogjam, nagy ravaszul azt találtam ki, hogy megkérem, segítsen megismerkednem a héber betűkkel. Ennek révén – látva az igyekezetemet – talán a bizalmába fogad, és akkor akár feladattal is megbíz majd. Tudatosan készültem a találkozásra. Vajon mennyire lesz öreg? Hogyan tudom neki megmagyarázni a számítástechnika mai állását – hogy a nyomdai előkészítéshez mennyivel egyszerűbb és praktikusabb egy főként erre a feladatra tervezett és készített számítógépet, mint hagyományos fényszedő rendszereket alkalmazni?
Hogy a kapott időpontra odaérjek, jó korán elindultam. Elég sokat utaztam. Közben végig treníroztam a lelkem: – Csak könnyedén… – biztattam magam. Odaérve, amikor bejutottam, mondták, hogy várjak, a rabbi rögtön jön. Hamarosan belépett egy huszon-egynéhány éves, frissen borotvált fiatalember. Ahogy kérdezni akartam, hogy hol a rabbi, mosolyogva nyújtotta a kezét és bemutatkozott: – Fridrich Robin vagyok. Miben segíthetek?
Mit mondjak? Leesett az állam. Azonnal kicsúszott a lábam alól a talaj. Én nem erre készültem. A tárgyalási pozícióm szertefoszlott. Csak a menekülési útvonalat kerestem. – Ő egy rabbi volna? Kevés forrásból származó információim szerint a rabbik legalább hatvan fölött járnak, és hosszú, ősz szakálluk van. – gondoltam. Aztán magamra parancsoltam: – Nyugi, nyugi! Egész szimpatikus ez a fiatalember. Vágjunk azért bele. – és előadtam (most már magam számára is) ingatagnak tűnő kérésemet. A rabbi vagy átlátott a szitán vagy egyszerűen csak a dolgát végezte, amikor a következőt közölte: – A betűkkel való ismerkedésben sajnos nem tudok segíteni… – kis szünetet tartott – … hacsak nem a nyelvet akarja megtanulni…
Erre egyáltalán nem számítottam. A perspektíva kétségbe ejtett. – Most vágjak bele egy új, ráadásul ennyire idegen nyelv tanulásába? Amelyiknek semmi köze a latinhoz? Esetleg habokra? Csak azért, mert birtokomba került egy egzotikus betűtípus? Na, nem! Ennek nincs most itt az ideje. – futott át az agyamon, és azt hebegtem: – Tudja, egy új cégnél vagyok, és annyi a feladat, hogy ez, sajnos, nem fér bele… – nemsokára udvariasan elbúcsúztunk, majd leverten távoztam. Kifelé jövet azért még elhatároztam: – Én ugyan nem hagyom annyiban!
És, amikor ezt mondom, jaj nekem! Többszörös, ráadásul ebben az esetben bizonyára hiábavaló energiabefektetés következik. A dac rossz tanácsadó. Mit tegyek? Ilyen vagyok… Elmentem hát egy könyvesboltba, és vettem egy héber tankönyvet. Egy hónapig silabizálgattam a sajátos betűket. Részben a könyvben, részben a számítógépben. Mert persze, nem voltak egyformák. A könyvben írott betűk voltak, a számítógépben pedig nyomtatottak. Végül, egész jól eligazodtam közöttük. Nem sokkal később – mintegy állhatatosságom bizonyítékaként – egy fonetikus üdvözlő levelet írtam Fridrich rabbinak – héber betűkkel, magyarul. Egy hét múlva kaptam rá egy hasonlóképpen formázott, udvarias választ…
Ahogy az egészet újra meg újra elolvasom, egyre jobban elbizonytalanodom… Vajon sikerült elég szemléletesen megmutatnom az események láncolatát? Az olvasottakon felbuzdulva más is elmereng majd a saját életútján – hasonló fonalak után kutatva? Egyáltalán, annak meglepő mivoltán, érdekességén túl, esetleg a nosztalgiázáson kívül, van értelme ilyen szálakat keresni és annak az életre, a világ folyására való hatását boncolgatni? A dolog pikantériáját növeli a végeredmény megítélhetősége, ugyanis azt, hogy a láncot ékszerként vagy béklyóként lehet-e, illetve kell-e viselni, többnyire az utolsó láncszem dönti el, mert az feledtet(het)i akár az összes megelőzőt…
És a legizgalmasabb, minden valószínűség szerint megválaszolhatatlan kérdés: Előfordulhat-e, hogy az események determinált módon követik egymást, vagy az élet folyamát a puszta véletlen irányítja?
