Igen. Határozottan szükségesnek látom a
Fanni elemzését,
mert
égbekiáltó bűnt követtem el! Megint olyanhoz nyúltam, amihez nem
értek.
Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa! Bocsássa meg a világ
botladozásomat! Sok mindent meg kell magyaráznom.
Miért?
Átmenetileg – talán költségvetési megfontolásból – a tékábel minimális
csomagjára szerződtem. Kínálata két német és két „házi” adó, a fixtévé, az átévé,
valamint a tévéáruház mellett a három „királyi” csatorn
a:
az m1 (aminek az emblémája leginkább a milliliter rövidítésére hasonlít – és
tényleg, a műsorából alig csurran-cseppen valami érdemleges), az m2 és a Duna.
(A tékábel meglehetősen agyafúrt. Ravaszul megválogatott, szűkös ajánlatával arra
akarja rábírni a tanulni, szórakozni vagy leereszteni vágyót, hogy ne ezt
a konstrukciót válassza. Persze, én nem hagytam magam.) Kizárt egy vicces
csihi-puhi, egy kis izgis akció- vagy erotikus film, amit normális körülmények
között az ember egyszer-egyszer megnéz, hogy kieressze az egész nap alatt
felgyülemlett gőz
t; hogy
csak úgy elbambuljon
rajta. Ha látni akarok egy ahhoz foghatót, a könyvön kívül a fantáziámra,
a képzeletemre vagyok utalva. Lám, mekkora előnyt rejt a takarékoskodás!
Mosogatok, cigizek, jövök-megyek és jár az agyam.
– Igen, ez jó lesz – gondolom.
– Csapó!
És, ha már ilyen jól kitaláltam, érdemes az utókor számára megörökíteni.
A vers nem közönséges szöveg. Sose fogom megérteni miért, a költészet
nyelvezete elszakad a valóságtól. Legalábbis, amire azt
mondják: szép. Mintha ez így lenne elrendelve.
Fennkölt, prűd és kódolt. Úgy kell kitalálni, hogy a szavak mit jelentenek.
Így is értelmezhetjük, meg úgy is. Ember legyen a talpán, aki képes
megfejteni, hogy a költő mire gondolhatott, amikor leírta a költeményét.
Na, jó! Hogy a kissé erotikus töltetű történet ne legyen elfogadhatatlanul obszcén,
versformába öntöm.
Hm… Netán pont erre lett kitalálva ez a műfaj?
Akkor hát, magyarázkodo
m:
-
Előre bocsátom, hogy abszolút dilettáns vagyok. Egyáltalán nem
dicsekvésképpen mondom: soha, de soha
nem jutott eszembe a versírás tudományával foglalkozni. Igaz, nem is
hallottam arról, hogy ezt iskolában tanítanák. Persze, egy
lelkiismeretes ember nem riad vissza ilyen apróságtól. Nekiáll, és
autodidakta módon igyekszik elsajátítani a versírás csínját-bínját.
Eléggé el nem ítélhető módon, ennek fáradalmait nem vállaltam. Ezért
aztán mentségem sincs. Csak úgy jött. Fogtam magam, és minden
körültekintés nélkül nekiugrottam. Kézbe vettem egy ritka nevet,
mögé tettem egy nőt, aztán nosza…
-
Be kell valljam, nem ez életem első költeménye.
Úgy tizenöt évvel ezelőtt készítettem egy (az ifjabb leányom
megítélése szerint ígéretes) húsvéti köszöntőt… Lassan kiadhatnám
az összest, ha – mély sajnálatomra – nem veszett
volna el. Szinte teljesen biztosan úgy emlékszem (becs’ szó!), hogy
e kettőt leszámítva, az utóbbi 35-40 évben eszembe sem jutott
ilyesmi. Sőt! Kockafejű gépész lévén a líra nagy ívben elkerült…
-
Valamennyi iskolai tankönyvem közül a magyar irodalom volt
a legelhasználtabb. (Rémlik, mintha szöveggyűjteménynek hívták
volna.) Minden esztendőben újat kaptam, és szegényből az év végére
tökéletes saláta lett. Nem mintha annyit forgattam volna. Az igazság
az, hogy időnként néhány versszakot meg kellett belőle tanulni. Erre
szűk agyi kapacitásom meg hiányos érdeklődésem miatt képtelen voltam.
Többnyire anyám (aki egész életében színésznő szeretett volna lenni,
de ez nem adatott meg neki) próbált segíteni. Minden alkalommal
– úgy fél órai szenvedés után – a falhoz csaptam a könyvet…
Az, hogy valaki szeret-e egy tantárgyat, szerintem három
dolgon múlik. A tanár képességein, a diák affinitásán és
hogy mennyire értik meg egymást. Nos, esetemben a harmadik
volt a meghatározó (még ha a fogékonyságommal is volt némi
baj). Utáltam a magyartanáromat és ebből adódóan a magyart.
Ennek egyik oka talán az volt, hogy jártam egy, néhány
évfolyammal alattunk tanuló lánnyal, akinek ő volt az
osztályfőnöke. Lehet, hogy elvontam a lány figyelmét
a feladatairól vagy miattam megváltozott a viselkedése, nem
tudom. Lényeg, hogy a tanárnő nem szeretett. Több afférunk
is volt. Viszonyunknak és ebből fakadó kevéske tudásomnak
hála, csaknem megbuktam az érettségin magyarból. Állítása
szerint az osztályfőnökömnek köszönhetem, hogy végül
átengedtek. Talán Aranyt húztam vagy Adyt (van még költő
a múltunkban?), és semmit sem tudtam. Jött a mentő
kérdé
s:
– Mit olvastál utoljára?
– Én? Semmit.
– De mégis, csak olvastál valamit?
Mélyen elgondolkodtam (éreztem, hogy sok múlhat
a válaszomon), majd felderült az
arco
m: – Tényleg. Újságot.
Ez valahogy nem elégítette ki a kis kérdezőcsapatot, és jött
a mentő plusz kérdé
s: – Hát
a kötelező olvasmányok?
– Azokat azért nem olvastam, mert a tanárnő kiosztotta
a feladatot egy-egy gyereknek – elolvasni és beszámolni
belőle –, én meg ilyen alkalmakkor megtudhattam, hogy
a művek miről szólnak – mondtam szemlesütve.
Belátom, a feleleteim nem voltak igazán meggyőzőek… és nem
valami jó fényben tüntették fel okítómat sem.
A tanárnőhöz fűződő érzéseimet fémjelzi a következő
nyúlfarknyi epizód:
Körülbelül két évvel az érettségi után véletlenül
összetalálkoztunk a buszmegállóban. Egymás mellett
ácsorogva vártuk a buszt.
– Kezicsókolom – köszöntem udvariasan.
– Szervusz András – válaszolta korrekten.
– Tanárnő, igaz, amit hallottam – kérdeztem –, hogy
a gyerekei szeretkeztek az iskola vécéjében? – tényleg
hallottam róla, ez igaz.
– Tudod András – felelte –, én nem arra megyek, amerre te.
Szervusz. – és azzal elhúzott.
Hosszú ideig hasonló volt a viszonyom mindenféle irodalommal.
Taszítottuk egymást. Úgy szoktam mondani, irodalomból későn érő
típus vagyok. Mert aztán elkezdtem falni a regényeket, novellákat.
De a líra később sem tudott megfogni.
Bocsássa meg a világ botladozásomat!
Ne vess meg,
ne vess el,
ne vess ki!
Inkább nevess,
nevess ki!
Mindezeknél azonban sokkal, de sokkal fontosabb elmondanom, hogy mire
gondoltam, amikor a verset írtam. Visszatekintve iskolai tanulmányaimra
úgy látom, a műelemzők nagyon sajnálatra méltó emberek. Szinte lehetetlent
kíván a szakmájuk. A költőknek könny
ű:
kiválasztanak egy szimpatikus – szótagszám, ütemfaj, rímelésmód meg mit
tudom én mi minden szerint megfelelő – stílust, ami mondjuk, jól megy az
egyéniségükhöz, aztán ontják a verseket. Ezzel szemben a kritikusnak vagy
verselemzőnek valamennyi költő által használt stílust kifogástalanul kell
ismernie, ha elfogadható eredményt akar produkálni a vizsgálódásával.
Ahogy a bevezetőben megjegyeztem, a vers nem közönséges, hanem rejtjelzett
szöveg, kész rejtvény, amit ennek a szerencsétlennek meg kell fejtenie.
Csakis így adható át a tudás tankönyvekben – tágítandó a kisiskolások fejét.
A dekódolás viszont meglehetősen nehéz feladat, és könnyen tévútra,
vakvágányra lehet sodródni.
Éppen ezért, ha rajtam múlna,
előírnám, hogy minden poéta mellékeljen
elemzést a költeményéhez, megkönnyítendő a műélvező és az utókor
dolgá
t: verse olvasásakor mindenki azt értse,
amit mondani szeretne, illetve készítésekor gondolt. Ez kb. olyan, mint
egy műszaki tervben a tervdokumentáció szerves részét képező, rajzok mellé
csatolt műszaki leírás. Anélkül az egész fabatkát sem ér; mondhatnám, smafu…
Mit?
Kovács Alfréd, főállású egyéni vállalkozó verselemző az íróasztala mellett ült,
és szomorú tekintettel bámult a képernyőre.
– Na végre, bejött… – gondolta bosszúsan – Milyen lassú ma az internet.
Szórakozottan kevergette a kávéját. Szerette hallani a csilingelő hangot,
ahogy a kiskanál neki-nekikoccant a csésze falának. Vágyakozva
a cigarettatárcájára gondolt. – Milyen jó lenne rágyújtani, és mélyen
leszívni az első slukkot! – futott át az agyán. Éppen megint leszokóban
volt. Ahogy az oldal betöltődött, rámeredt a kijelzőre.
–
Fanni – mormolta a vers címét maga elé undorral – Megint
egy szerelmes vers… – állapította meg keserűen, és hátradőlt a székében
– Halálosan unom már ezeket a hősszerelmes költőcskéket. Mind azt hiszi, hogy
ő találta fel a spanyolviaszkot. Egyik olyan, mint a másik. Dunát lehet velük
rekeszteni. Holnap végre megmondom a szerkesztőnek, hogy elegem van ezekből az
ömlengésekből.
Kíváncsiságból – hogy felmérje, meg tudja-e nézni a tévében a délutáni meccset –
gyorsan megszámolta a versszakokat.
– Hét. Nem is olyan sok, van esélyem. – konstatálta reménykedve, majd egy
pillanatra eltűnődött a mesebeli számon. Ahogy a lap aljára esett a tekintete,
észrevette a dátumot.
– No, ezt jól összecsapta. Megírta, aztán úgy hagyta. Fogadok, hogy nem ártott volna
még dolgozni rajta – előlegezte meg egyből a kritikát –, ezek az önjelöltek
képtelenek átérezni a feladat nehézségét…
Kovács úrnak jó napja volt. Egyetlen bonyolult művelet állt előtte: meg kellett
keresnie a Rendhagyó verselemzés menüelemet az oldal tetején található
kék menüben, aztán már csak a szerzőtől kapott nyersanyagot kellett egy kicsit
átpofoznia. A bevezetőt kihúzta, és az alábbiakat összefésülgette. Elég hamar
befejezte a munkát. Jutalomból végigdühönghette a mérkőzést…
Mi az, ami említésre méltó a Fanniban?
A vers első olvasása során azonnal kiderül (mit kiderül?, üvölt) a magát poétának
kikiáltó kontár tájékozatlansága, tapasztalatlansága. Egyszerűen nincs tisztában
a rímfaragás alapszabályaival. Minden igyekezete ellenére csaknem az összes
versszakban elkövet egy szembetűnő hibát. Formailag azonos ragokkal képezi a rímeket,
amit kerülni illik. (Alig-alig enyhíti bűnét, hogy a második versszakban nem él
a könnyed szó két értelméből adódó olcsó lehetőséggel.) Szemmel
láthatóan nem tudja, hogy nem lehet megelégedni a különböző határozók, pl. hely- és
idő-, valamint a módhatározó közötti különbséggel. A refrén utolsó, magában
szavával ilyeneket állít párba: világában,
sugarában, mában stb.
Igazán sajnálom, habár állítólag mással is előfordult már. Hiába, a tudatlanság
felemelő állapotában hiányzik a hozzáértés…
De koncentráljunk inkább a fejezet élén kitűzött „Mit?” kérdésre. Mit akar
kifejezni a szerző? Vegyük például a következő
sor
t:
„tested szegletén megcsillan könnyed,”
Vizsgáljuk szavankén
t:
-
Az első szó: „tested”. Ez teljesen világos, bárki megérti.
-
A második szó: „szegletén”. Ez már határozottan rejtélyes.
Mit jelent? Sarkán, sarkában, csücskén, rejtett zugában. Gondolatban
mustráljunk végig egy meztelen női testet – a feje búbjától
a lábkörméig. Hol lehet zug? Aha! A hónaljánál vagy a két lába
között. Vegyük az előbbit. Fél szemmel a harmadik szóra lesve bízvást
gyanítható: ez nem az a hely, amit keresünk. Itt az izzadságon kívül
(ami most valószínűleg nem játszik) nem lehet semmi, ami
megcsillanhatna (hacsak nem valami ékszer; de van-e értelme ennyire
elrejteni egy pirszinget?). Akkor marad a két lába között. Hm…
Rejtett zug a két lába között. Ohó! Egy rés, nyílás hasíték vagy
hasadék.
Még a kevésbé vájt szemű olvasó is lát(hat)ja, hogy mi került
mind a szerző, mind a főhős figyelmének fókuszába: a női test azon kitüntetett területe,
mondjuk ki bátran – ez itt most nem egy vers, ahol
tilos –, a nő szeméremteste, ami a férfiak fantáziájának
túlnyomó részét kitölti. Az erre vonatkozó tudományos
kutatások eredményét nem ismerem, de óvatos becslésem
szerint körülbelül akkora hányadát, amennyit az általad
megtermelt értékből az állam elvon.
Akkor, rakjuk össze az eddig megtudottakat:
tested nyílásán (a két lába között)…
-
A harmadik szó: „megcsillan”. Ez is érthető. Egy
fényjelenség. A rávetődő fénysugarakat valami (fém, üveg, folyadék,
kristály, gyöngy, viasz vagy egyéb fényező, drágakő stb.) visszaveri.
Eddig tehát:
tested nyílásán (a két lába között)
megcsillan…
Nézzük, hogy mi!
-
Az utolsó szó: „könnyed”. Mármint a te könnyed. Ezek szerint
nem jelző, hanem főnév. Mi?! Könny a két láb között? A könny a szem
sarkából kibuggyanva az arcon csordul le! Tehát az arca a két lába
között van?! Ezt még Picasso sem álmodta meg! Itt valami félreértés
lesz. Nem lehet igazi könny, csak valamiféle cseppfolyós anyag.
Átlátszó testnedv. Igen, ez az! Ezt is megoldottuk. Állítsuk össze
tehát a végleges megfejtést:
tested nyílásán (a két lába között) megcsillan
testnedved (ami átlátszó és a könnyre emlékeztet).
Ez rettenetes! Meg nem számolom, hány betűvel tudtam kifejteni ezt az eredetileg
négy, közepes hosszúságú szóból összerakott jelenséget. És ez a dalnok rendkívül
leleményes. Az említett testrészt és annak tájékát a fentin túl a legkülönfélébb
(öl, ajak, ágyék, szentély, combtő) szavakkal rejtjelzi, csak hogy ki ne
mondja. Mert ugye, a költészet nem engedi meg az oda nem illő, megszentségtelenítő
szavakat…
Mégis, meddig lehet egy versben a szabadszájúság terén elmenni? Kódolt a szöveg,
ám van egy sora, ami az elfogadhatóság határát súrolja, a karakterszínt épp hogy
csak megtűri. Ez a refré
n:
„Élvezzen el másban vagy
akár magában.” Ráadásul, ez az összes versszakban helyet kapott. Költőnk úgy
vélte, hogy a verselés játékszabályai között a
gonosznak kitüntetett
szerepe van, ennélfogva többet engedhet meg magának. A
rossz szellem jogot
formálhat csaknem hétköznapi szavak és gondolatok bevetésére.
Ezzel kapcsolatban rávilágítanék a szerző egy másik trükkjére. Szerintem emberi szem
nem veszi észre, tehát erre külön ki kell térni. A költő szakított a verselés egyik,
zömmel alkalmazott formai hagyományával, jelesen azzal, hogy a verssorok első betűje
legyen nagybetű. Kizárólag Fanni neve és a refrén kezdődik azzal. Mit sugall ezzel
a poéta rögtön az első strófában? Azt, hogy a refrén mondata (a gonosz és kegyetlen)
Fannitól származik. Súlyosan tévedne tehát a költemény elemzője, ha azt feltételezné,
hogy az ominózus mondatot a megszemélyesített valóság (sors) mondja. Egy frászt!
Fanni, mintegy a válla fölött veti oda. És a szerző ezt az egyszer elcsattant rideg
elutasítást, gúnyos ítéletet üzenetként közvetíti, unos-untalan visszarángatva
a hősszerelmest a valóságba.
Ha ez az információ már a birtokunkban van, figyelmünk középpontjába kerülhet egy
további érdekesség is, nevezetesen Fanni „kortalansága”. Amennyiben a műelemző
csupán a betűket nézi, tévedhet. Olybá tűnhet, mintha egy vénember egy lányra
áhítozna, hiszen látszólag csendőrpertuban vannak. A férfi (akinek viszonylagos
kora tényleg kiolvasható) tegezi a nőt, Fanni pedig, úgy tűnik, magázódik.
Itt a magyar nyelv egyik csapdájával állunk szemben – amit ez a galád alkotó
kíméletlenül ki is használ, hogy bizonytalanságba taszíthassa a virtuális papírt
kezében tartót: a magázódva megfogalmazott felszólítás
és az egyesszám harmadik személyben tett kijelentés ugyanis formailag megegyezik.
A helyes értelmezés kizárólag a szövegkörnyezetből deríthető ki, ami jelen
esetben legalábbis kétséges. El kell hát fogadni az állítást, miszerint valójában
– ahogy korábban is említettem – a költőcskénk a citátumot dörgöli
ismételten az álmodozó orra alá. (Erre utalnak a mondatot határoló idézőjelek
is.)
A verselemző számára még gyanús lehet a „kicsi” jelző a „kedves kicsi
Fanni” megszólításban. Ne tévedjünk! Akár az is előfordulhat, hogy egy jócskán
nyugdíjas éveiben járó ember kicsinek becézi koros feleségét. Persze az is, amit
a műelemző vél. E kérdés eldöntését a szerző az olvasóra bízza.
A vers végére érve az egész valóság–Fanni-dilemma okafogyottá válik, hiszen
az utolsó versszakban – még ha csak egy bólintás erejéig is – Fanni
ringbe száll. Ebből végre egyértelműen kiderül, hogy a refrén szövege neki
tulajdonítható…
Végül lássunk egy, költeményben eddig valószínűleg nem gyakran alkalmazott, a kor
technikai vívmányai által nyújtott lehetőségeket kiaknázó trükköt. A fűzfapoéta
– mint, aki jól végezte dolgát – nyugovóra tért, miután befejezte művét.
Másnap, amikor felébredt és újra elolvasta, úgy találta, hogy túlságosan lehangoló,
ma úgy mondanánk, deprinya. Hogy megváltozzon a végkicsengése, újszerű megoldást
alkalmazva „happy end”-del egészítette ki az alkotást. Ez az a fogás, ami miatt
papíralapú kiadványban ezt a versikét így meg sem lehetne jelentetni. Az
olvasó kattint egyet, és az utolsó versszak tartalma – mintegy
varázsütésre – átalakul, az értelme pedig szöges ellentétére
vált: a cinikus refrén helyén Fanni huncut kacsintással
biztatja hősünket. Mindjárt mindenki boldog…
Mikor?