Betűméret: | eredeti | +
A poem is a naked person… Some people say that I am a poet.
Bob Dylan

Rendhagyó verselemzés

Igen. Határozottan szükségesnek látom a Fanni elemzését, mert égbekiáltó bűnt követtem el! Megint olyanhoz nyúltam, amihez nem értek. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa! Bocsássa meg a világ botladozásomat! Sok mindent meg kell magyaráznom.

Miért?

Átmenetileg – talán költségvetési megfontolásból – a tékábel minimális csomagjára szerződtem. Kínálata két német és két „házi” adó, a fixtévé, az átévé, valamint a tévéáruház mellett a három „királyi” csatorna: az m1 (aminek az emblémája leginkább a milliliter rövidítésére hasonlít – és tényleg, a műsorából alig csurran-cseppen valami érdemleges), az m2 és a Duna. (A tékábel meglehetősen agyafúrt. Ravaszul megválogatott, szűkös ajánlatával arra akarja rábírni a tanulni, szórakozni vagy leereszteni vágyót, hogy ne ezt a konstrukciót válassza. Persze, én nem hagytam magam.) Kizárt egy vicces csihi-puhi, egy kis izgis akció- vagy erotikus film, amit normális körülmények között az ember egyszer-egyszer megnéz, hogy kieressze az egész nap alatt felgyülemlett gőzt; hogy csak úgy elbambuljon rajta. Ha látni akarok egy ahhoz foghatót, a könyvön kívül a fantáziámra, a képzeletemre vagyok utalva. Lám, mekkora előnyt rejt a takarékoskodás! Mosogatok, cigizek, jövök-megyek és jár az agyam.
– Igen, ez jó lesz – gondolom.
– Csapó!
És, ha már ilyen jól kitaláltam, érdemes az utókor számára megörökíteni.
A vers nem közönséges szöveg. Sose fogom megérteni miért, a költészet nyelvezete elszakad a valóságtól. Legalábbis, amire azt mondják: szép. Mintha ez így lenne elrendelve. Fennkölt, prűd és kódolt. Úgy kell kitalálni, hogy a szavak mit jelentenek. Így is értelmezhetjük, meg úgy is. Ember legyen a talpán, aki képes megfejteni, hogy a költő mire gondolhatott, amikor leírta a költeményét.
Na, jó! Hogy a kissé erotikus töltetű történet ne legyen elfogadhatatlanul obszcén, versformába öntöm.
Hm… Netán pont erre lett kitalálva ez a műfaj?
Akkor hát, magyarázkodom:
  • Előre bocsátom, hogy abszolút dilettáns vagyok. Egyáltalán nem dicsekvésképpen mondom: soha, de soha nem jutott eszembe a versírás tudományával foglalkozni. Igaz, nem is hallottam arról, hogy ezt iskolában tanítanák. Persze, egy lelkiismeretes ember nem riad vissza ilyen apróságtól. Nekiáll, és autodidakta módon igyekszik elsajátítani a versírás csínját-bínját. Eléggé el nem ítélhető módon, ennek fáradalmait nem vállaltam. Ezért aztán mentségem sincs. Csak úgy jött. Fogtam magam, és minden körültekintés nélkül nekiugrottam. Kézbe vettem egy ritka nevet, mögé tettem egy nőt, aztán nosza…
  • Be kell valljam, nem ez életem első költeménye. Úgy tizenöt évvel ezelőtt készítettem egy (az ifjabb leányom megítélése szerint ígéretes) húsvéti köszöntőt… Lassan kiadhatnám az összest, ha – mély sajnálatomra – nem veszett volna el. Szinte teljesen biztosan úgy emlékszem (becs’ szó!), hogy e kettőt leszámítva, az utóbbi 35-40 évben eszembe sem jutott ilyesmi. Sőt! Kockafejű gépész lévén a líra nagy ívben elkerült…
  • Valamennyi iskolai tankönyvem közül a magyar irodalom volt a legelhasználtabb. (Rémlik, mintha szöveggyűjteménynek hívták volna.) Minden esztendőben újat kaptam, és szegényből az év végére tökéletes saláta lett. Nem mintha annyit forgattam volna. Az igazság az, hogy időnként néhány versszakot meg kellett belőle tanulni. Erre szűk agyi kapacitásom meg hiányos érdeklődésem miatt képtelen voltam. Többnyire anyám (aki egész életében színésznő szeretett volna lenni, de ez nem adatott meg neki) próbált segíteni. Minden alkalommal – úgy fél órai szenvedés után – a falhoz csaptam a könyvet…
    Az, hogy valaki szeret-e egy tantárgyat, szerintem három dolgon múlik. A tanár képességein, a diák affinitásán és hogy mennyire értik meg egymást. Nos, esetemben a harmadik volt a meghatározó (még ha a fogékonyságommal is volt némi baj). Utáltam a magyartanáromat és ebből adódóan a magyart. Ennek egyik oka talán az volt, hogy jártam egy, néhány évfolyammal alattunk tanuló lánnyal, akinek ő volt az osztályfőnöke. Lehet, hogy elvontam a lány figyelmét a feladatairól vagy miattam megváltozott a viselkedése, nem tudom. Lényeg, hogy a tanárnő nem szeretett. Több afférunk is volt. Viszonyunknak és ebből fakadó kevéske tudásomnak hála, csaknem megbuktam az érettségin magyarból. Állítása szerint az osztályfőnökömnek köszönhetem, hogy végül átengedtek. Talán Aranyt húztam vagy Adyt (van még költő a múltunkban?), és semmit sem tudtam. Jött a mentő kérdés:
    – Mit olvastál utoljára?
    – Én? Semmit.
    – De mégis, csak olvastál valamit?
    Mélyen elgondolkodtam (éreztem, hogy sok múlhat a válaszomon), majd felderült az arcom: – Tényleg. Újságot.
    Ez valahogy nem elégítette ki a kis kérdezőcsapatot, és jött a mentő plusz kérdés: – Hát a kötelező olvasmányok?
    – Azokat azért nem olvastam, mert a tanárnő kiosztotta a feladatot egy-egy gyereknek – elolvasni és beszámolni belőle –, én meg ilyen alkalmakkor megtudhattam, hogy a művek miről szólnak – mondtam szemlesütve.
    Belátom, a feleleteim nem voltak igazán meggyőzőek… és nem valami jó fényben tüntették fel okítómat sem.

    A tanárnőhöz fűződő érzéseimet fémjelzi a következő nyúlfarknyi epizód:
    Körülbelül két évvel az érettségi után véletlenül összetalálkoztunk a buszmegállóban. Egymás mellett ácsorogva vártuk a buszt.
    – Kezicsókolom – köszöntem udvariasan.
    – Szervusz András – válaszolta korrekten.
    – Tanárnő, igaz, amit hallottam – kérdeztem –, hogy a gyerekei szeretkeztek az iskola vécéjében? – tényleg hallottam róla, ez igaz.
    – Tudod András – felelte –, én nem arra megyek, amerre te. Szervusz. – és azzal elhúzott.

    Hosszú ideig hasonló volt a viszonyom mindenféle irodalommal. Taszítottuk egymást. Úgy szoktam mondani, irodalomból későn érő típus vagyok. Mert aztán elkezdtem falni a regényeket, novellákat. De a líra később sem tudott megfogni.
Bocsássa meg a világ botladozásomat!
Ne vess meg,
ne vess el,
ne vess ki!
Inkább nevess,
nevess ki!
Mindezeknél azonban sokkal, de sokkal fontosabb elmondanom, hogy mire gondoltam, amikor a verset írtam. Visszatekintve iskolai tanulmányaimra úgy látom, a műelemzők nagyon sajnálatra méltó emberek. Szinte lehetetlent kíván a szakmájuk. A költőknek könnyű: kiválasztanak egy szimpatikus – szótagszám, ütemfaj, rímelésmód meg mit tudom én mi minden szerint megfelelő – stílust, ami mondjuk, jól megy az egyéniségükhöz, aztán ontják a verseket. Ezzel szemben a kritikusnak vagy verselemzőnek valamennyi költő által használt stílust kifogástalanul kell ismernie, ha elfogadható eredményt akar produkálni a vizsgálódásával.
Ahogy a bevezetőben megjegyeztem, a vers nem közönséges, hanem rejtjelzett szöveg, kész rejtvény, amit ennek a szerencsétlennek meg kell fejtenie. Csakis így adható át a tudás tankönyvekben – tágítandó a kisiskolások fejét. A dekódolás viszont meglehetősen nehéz feladat, és könnyen tévútra, vakvágányra lehet sodródni.
Éppen ezért, ha rajtam múlna, előírnám, hogy minden poéta mellékeljen elemzést a költeményéhez, megkönnyítendő a műélvező és az utókor dolgát: verse olvasásakor mindenki azt értse, amit mondani szeretne, illetve készítésekor gondolt. Ez kb. olyan, mint egy műszaki tervben a tervdokumentáció szerves részét képező, rajzok mellé csatolt műszaki leírás. Anélkül az egész fabatkát sem ér; mondhatnám, smafu…

Mit?

Kovács Alfréd, főállású egyéni vállalkozó verselemző az íróasztala mellett ült, és szomorú tekintettel bámult a képernyőre.
– Na végre, bejött… – gondolta bosszúsan – Milyen lassú ma az internet.
Szórakozottan kevergette a kávéját. Szerette hallani a csilingelő hangot, ahogy a kiskanál neki-nekikoccant a csésze falának. Vágyakozva a cigarettatárcájára gondolt. – Milyen jó lenne rágyújtani, és mélyen leszívni az első slukkot! – futott át az agyán. Éppen megint leszokóban volt. Ahogy az oldal betöltődött, rámeredt a kijelzőre.
Fanni – mormolta a vers címét maga elé undorral – Megint egy szerelmes vers… – állapította meg keserűen, és hátradőlt a székében – Halálosan unom már ezeket a hősszerelmes költőcskéket. Mind azt hiszi, hogy ő találta fel a spanyolviaszkot. Egyik olyan, mint a másik. Dunát lehet velük rekeszteni. Holnap végre megmondom a szerkesztőnek, hogy elegem van ezekből az ömlengésekből.
Kíváncsiságból – hogy felmérje, meg tudja-e nézni a tévében a délutáni meccset – gyorsan megszámolta a versszakokat.
– Hét. Nem is olyan sok, van esélyem. – konstatálta reménykedve, majd egy pillanatra eltűnődött a mesebeli számon. Ahogy a lap aljára esett a tekintete, észrevette a dátumot.
– No, ezt jól összecsapta. Megírta, aztán úgy hagyta. Fogadok, hogy nem ártott volna még dolgozni rajta – előlegezte meg egyből a kritikát –, ezek az önjelöltek képtelenek átérezni a feladat nehézségét…

Kovács úrnak jó napja volt. Egyetlen bonyolult művelet állt előtte: meg kellett keresnie a Rendhagyó verselemzés menüelemet az oldal tetején található kék menüben, aztán már csak a szerzőtől kapott nyersanyagot kellett egy kicsit átpofoznia. A bevezetőt kihúzta, és az alábbiakat összefésülgette. Elég hamar befejezte a munkát. Jutalomból végigdühönghette a mérkőzést…


Mi az, ami említésre méltó a Fanniban?

A vers első olvasása során azonnal kiderül (mit kiderül?, üvölt) a magát poétának kikiáltó kontár tájékozatlansága, tapasztalatlansága. Egyszerűen nincs tisztában a rímfaragás alapszabályaival. Minden igyekezete ellenére csaknem az összes versszakban elkövet egy szembetűnő hibát. Formailag azonos ragokkal képezi a rímeket, amit kerülni illik. (Alig-alig enyhíti bűnét, hogy a második versszakban nem él a könnyed szó két értelméből adódó olcsó lehetőséggel.) Szemmel láthatóan nem tudja, hogy nem lehet megelégedni a különböző határozók, pl. hely- és idő-, valamint a módhatározó közötti különbséggel. A refrén utolsó, magában szavával ilyeneket állít párba: világában, sugarában, mában stb.
Igazán sajnálom, habár állítólag mással is előfordult már. Hiába, a tudatlanság felemelő állapotában hiányzik a hozzáértés…
De koncentráljunk inkább a fejezet élén kitűzött „Mit?” kérdésre. Mit akar kifejezni a szerző? Vegyük például a következő sort:
„tested szegletén megcsillan könnyed,”
Vizsgáljuk szavanként:
  • Az első szó: „tested”. Ez teljesen világos, bárki megérti.
  • A második szó: „szegletén”. Ez már határozottan rejtélyes. Mit jelent? Sarkán, sarkában, csücskén, rejtett zugában. Gondolatban mustráljunk végig egy meztelen női testet – a feje búbjától a lábkörméig. Hol lehet zug? Aha! A hónaljánál vagy a két lába között. Vegyük az előbbit. Fél szemmel a harmadik szóra lesve bízvást gyanítható: ez nem az a hely, amit keresünk. Itt az izzadságon kívül (ami most valószínűleg nem játszik) nem lehet semmi, ami megcsillanhatna (hacsak nem valami ékszer; de van-e értelme ennyire elrejteni egy pirszinget?). Akkor marad a két lába között. Hm… Rejtett zug a két lába között. Ohó! Egy rés, nyílás hasíték vagy hasadék.
    Még a kevésbé vájt szemű olvasó is lát(hat)ja, hogy mi került mind a szerző, mind a főhős figyelmének fókuszába: a női test azon kitüntetett területe, mondjuk ki bátran – ez itt most nem egy vers, ahol tilos –, a nő szeméremteste, ami a férfiak fantáziájának túlnyomó részét kitölti. Az erre vonatkozó tudományos kutatások eredményét nem ismerem, de óvatos becslésem szerint körülbelül akkora hányadát, amennyit az általad megtermelt értékből az állam elvon.
    Akkor, rakjuk össze az eddig megtudottakat:
    tested nyílásán (a két lába között)…
  • A harmadik szó: „megcsillan”. Ez is érthető. Egy fényjelenség. A rávetődő fénysugarakat valami (fém, üveg, folyadék, kristály, gyöngy, viasz vagy egyéb fényező, drágakő stb.) visszaveri. Eddig tehát:
    tested nyílásán (a két lába között) megcsillan…
    Nézzük, hogy mi!
  • Az utolsó szó: „könnyed”. Mármint a te könnyed. Ezek szerint nem jelző, hanem főnév. Mi?! Könny a két láb között? A könny a szem sarkából kibuggyanva az arcon csordul le! Tehát az arca a két lába között van?! Ezt még Picasso sem álmodta meg! Itt valami félreértés lesz. Nem lehet igazi könny, csak valamiféle cseppfolyós anyag. Átlátszó testnedv. Igen, ez az! Ezt is megoldottuk. Állítsuk össze tehát a végleges megfejtést:
    tested nyílásán (a két lába között) megcsillan testnedved (ami átlátszó és a könnyre emlékeztet).
Ez rettenetes! Meg nem számolom, hány betűvel tudtam kifejteni ezt az eredetileg négy, közepes hosszúságú szóból összerakott jelenséget. És ez a dalnok rendkívül leleményes. Az említett testrészt és annak tájékát a fentin túl a legkülönfélébb (öl, ajak, ágyék, szentély, combtő) szavakkal rejtjelzi, csak hogy ki ne mondja. Mert ugye, a költészet nem engedi meg az oda nem illő, megszentségtelenítő szavakat…
Mégis, meddig lehet egy versben a szabadszájúság terén elmenni? Kódolt a szöveg, ám van egy sora, ami az elfogadhatóság határát súrolja, a karakterszínt épp hogy csak megtűri. Ez a refrén: „Élvezzen el másban vagy akár magában.” Ráadásul, ez az összes versszakban helyet kapott. Költőnk úgy vélte, hogy a verselés játékszabályai között a gonosznak kitüntetett szerepe van, ennélfogva többet engedhet meg magának. A rossz szellem jogot formálhat csaknem hétköznapi szavak és gondolatok bevetésére.
Ezzel kapcsolatban rávilágítanék a szerző egy másik trükkjére. Szerintem emberi szem nem veszi észre, tehát erre külön ki kell térni. A költő szakított a verselés egyik, zömmel alkalmazott formai hagyományával, jelesen azzal, hogy a verssorok első betűje legyen nagybetű. Kizárólag Fanni neve és a refrén kezdődik azzal. Mit sugall ezzel a poéta rögtön az első strófában? Azt, hogy a refrén mondata (a gonosz és kegyetlen) Fannitól származik. Súlyosan tévedne tehát a költemény elemzője, ha azt feltételezné, hogy az ominózus mondatot a megszemélyesített valóság (sors) mondja. Egy frászt! Fanni, mintegy a válla fölött veti oda. És a szerző ezt az egyszer elcsattant rideg elutasítást, gúnyos ítéletet üzenetként közvetíti, unos-untalan visszarángatva a hősszerelmest a valóságba.
Ha ez az információ már a birtokunkban van, figyelmünk középpontjába kerülhet egy további érdekesség is, nevezetesen Fanni „kortalansága”. Amennyiben a műelemző csupán a betűket nézi, tévedhet. Olybá tűnhet, mintha egy vénember egy lányra áhítozna, hiszen látszólag csendőrpertuban vannak. A férfi (akinek viszonylagos kora tényleg kiolvasható) tegezi a nőt, Fanni pedig, úgy tűnik, magázódik.
Itt a magyar nyelv egyik csapdájával állunk szemben – amit ez a galád alkotó kíméletlenül ki is használ, hogy bizonytalanságba taszíthassa a virtuális papírt kezében tartót: a magázódva megfogalmazott felszólítás és az egyesszám harmadik személyben tett kijelentés ugyanis formailag megegyezik. A helyes értelmezés kizárólag a szövegkörnyezetből deríthető ki, ami jelen esetben legalábbis kétséges. El kell hát fogadni az állítást, miszerint valójában – ahogy korábban is említettem – a költőcskénk a citátumot dörgöli ismételten az álmodozó orra alá. (Erre utalnak a mondatot határoló idézőjelek is.)
A verselemző számára még gyanús lehet a „kicsi” jelző a „kedves kicsi Fanni” megszólításban. Ne tévedjünk! Akár az is előfordulhat, hogy egy jócskán nyugdíjas éveiben járó ember kicsinek becézi koros feleségét. Persze az is, amit a műelemző vél. E kérdés eldöntését a szerző az olvasóra bízza.
A vers végére érve az egész valóság–Fanni-dilemma okafogyottá válik, hiszen az utolsó versszakban – még ha csak egy bólintás erejéig is – Fanni ringbe száll. Ebből végre egyértelműen kiderül, hogy a refrén szövege neki tulajdonítható…
Végül lássunk egy, költeményben eddig valószínűleg nem gyakran alkalmazott, a kor technikai vívmányai által nyújtott lehetőségeket kiaknázó trükköt. A fűzfapoéta – mint, aki jól végezte dolgát – nyugovóra tért, miután befejezte művét. Másnap, amikor felébredt és újra elolvasta, úgy találta, hogy túlságosan lehangoló, ma úgy mondanánk, deprinya. Hogy megváltozzon a végkicsengése, újszerű megoldást alkalmazva „happy end”-del egészítette ki az alkotást. Ez az a fogás, ami miatt papíralapú kiadványban ezt a versikét így meg sem lehetne jelentetni. Az olvasó kattint egyet, és az utolsó versszak tartalma – mintegy varázsütésre – átalakul, az értelme pedig szöges ellentétére vált: a cinikus refrén helyén Fanni huncut kacsintással biztatja hősünket. Mindjárt mindenki boldog…

Mikor?

Hát, most!
Egy kedves ismerősöm (akinek még a nemét sem árulom el – incognito, ergo sum –, mert elég kínos lenne, ha kiderülne, hogy esetleg férfi létére női nevet választott) a vers elolvasása után lestipi-stopizta a „Kérésedre…” zenei oldalra a Fanni becenevet. Mit mondjak? Jólesett… Bizony!
Készült:
Utolsó módosítás:
Sütijóváhagyás:
2008. 05. 23.
2009. 11. 17.
2015. 08. 20.
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS level 2
© Tuna András, 2006–2015