ó, kedves, drága jó Fanni,
látod, csupán magam tudom adni…
éberen álmodom, fekszem az ágyban,
de rám szól a valóság:
„Élvezzen el másban vagy akár magában.”

tested szegletén megcsillan könnyed,
attól lesz öled lágy, meleg és könnyebb.
szárnyaljon a gyönyör a menny világában,
de rám szól a valóság:
„Élvezzen el másban vagy akár magában.”

simítsd el rózsaszín, bársonyos ajkadon,
puhítja ágyékod; tán elérem egy napon…
egybeforrna testünk, simulna lágyan,
de rám szól a valóság:
„Élvezzen el másban vagy akár magában.”

elmerülök benned, álmodom szentélyed,
vén fejjel vágyok, jóllehet nem kéred.
suttogok füledbe, megremeg a lábam,
de rám szól a valóság:
„Élvezzen el másban vagy akár magában.”

megpihen az ujjam combod tövét érve,
nem akarom hinni: csak képzeletem bére.
tekintetem olvad szemed sugarában,
de rám szól a valóság:
„Élvezzen el másban vagy akár magában.”

mit tegyek drágám? – kedves kicsi Fanni,
rád gondolok egyre, nem tudom feladni.
tiéd vagyok folyton, a múltban és mában,
de rám szól a valóság:
„Élvezzen el másban vagy akár magában.”

próbállak meggyőzni, puhítva lelked,
szerelmet kínálok, de szíved nem enged.
nyomasztó sejtés az önkéntes magányban;
és rábólint Fanni:
„Élvezzen el másban vagy akár magában.”

Hepiend nincs?