Ahogy egymás után készültek az Edináról szóló írások, egyre gyakrabban jutott eszembe az exférje, akinek az életét évtizedeken keresztül nyomon követhettem. Rájöttem, hogy ha már ennyi érdekességet írtam a múltról, az életünkről, őt sem hagyhatom ki. Igazán megérdemli, hiszen remek srác volt, akit megismerkedésünk óta csodáltam, aki nálam sokkal többet veszített, és aki már nem tudja megvédeni magát, nem tudja elmesélni a tapasztalatait, gondolatait. Hozzá is fogtam, aztán, látva az írás szerkezetét és egy kisebbfajta nekrológnak is beillő tartalmát, arra gondoltam, helyesebb lenne inkább a gyerekeinek elküldenem egy levélben. Mindkettőjüket megilleti, hogy a családjukat kicsit távolabbról követő szemével is láthassák magukat. Ez a weboldal annak a levélnek a másolata – kis eltéréssel:
- kijavítottam pár apróságot – ahol feltétlenül muszáj volt;
- megváltoztattam néhány nevet;
- visszatettem egy-két lényeges – a levélből terjedelemtakarékossági célból kihagyott – szövegrészletet vagy teljes bekezdést (például a Diákszerelem fejezet második, komplett epizódját, továbbá a szakítópróbákat vagy a különböző magatartászavarokat tartalmazó felsorolásokat, amelyek különösen fontos, általános érvényű, életre szóló tudnivalók, és amely információk kifejezetten gazdagítják az internet, a nagy tudástár tartalmát).
Édesapátokról először akkor hallottam, amikor
Anyukátok Balázzsal a szíve alatt felkeresett…
Kedves Gyerekek,
Bizonyára csodálkoztok, hogy mintegy háromnegyed évtizeddel az elválásunk és négy-öt évvel a Nektek írt utolsó levelem után újra megszólítalak Benneteket.
Ennek oka, hogy Édesapátok éppen ma 10 éve hunyt el, és kivel emlékezhetnék meg róla méltóbban, mint Veletek. Bár a természetfeletti világ alapvetően távol áll tőlem, mégis egyfajta jelnek fogom fel: ugyanezen a napon van a születésnapom. Ez talán felhatalmaz arra, hogy – a kapcsolatunkra és Apukátok méltatlanul korai távozására tekintettel – felidézzem személyiségét, egyéniségét, Ti meg megérdemlitek, hogy egy, a családotokhoz az átlagosnál valamivel közelebb álló ismerős benyomásait is hallhassátok (ahogy természetesen jogotokban áll e levél egyetlen szavát sem elhinni). Nem árt más szemszögből is látni a világot, a családotokat.
Igyekszem időrendben felidézni az elmúlt idő néhány figyelemre méltó epizódját, ami segíthet jobban megismerni Édesapátokat, megérteni a szüleiteket, a kapcsolatukat.
A kronológia egyfajta rendet teremt. Nélküle kaotikus, kibogozhatatlan gombolyag lenne az egész, de többletfeladatot ró Rátok, mert így alkalmanként csak előkészíteni, jobb esetben utalni tudok valamely, időben távoli eseményre, amit Nektek kell feloldani (pont, mint egy párkereső memóriajáték, csak itt esetenként akár kettőnél több elem is összetartozhat). Ez a szokásosnál nagyobb figyelmet kíván, de valószínűleg az sem árt, ha többször olvassátok el ezt a levelet. Bizonyára minden alkalommal találtok benne új összefüggéseket.
Az élet elég szövevényes természetű. Vannak történetek, melyek hatása átível több évtizeden. Lesznek olyan epizódok, melyekben Édesapátok implicite nem szerepel, ám a történet más megvilágításba helyez akár több tíz évvel későbbi vagy előbbi eseményeket, ügyeket, mozzanatokat, amik ettől válnak érthetőkké. Ilyen például rögtön az első két epizód, amelyben leírtak alapvetően kihatottak a családotok teljes életére, ám ezt csak egy, négy-öt évtizeddel későbbi vallomás fedi fel…
Emlékszem, a szüleitek megnevezésekor az „Anyud”, „Anyutok” stb. alakú kifejezéseket használtátok, ami számomra meglehetősen idegenül és ridegen hangzott, nem tudtam megbarátkozni vele, ezért ebben a levélben a – jóval gyakoribb – kicsinyítőképzős változatával találkozhattok. Ezért elnézést kérek.
Diákszerelem
Édesanyátokkal a gimi első felében egy őszi osztálykiránduláson – találtunk egymásra. Csak úgy jött. Váratlanul. Nem készültem rá, nem terveztem, és nem is titkoltuk.
Visszatérve Budapestre csak kuncogtam a szovjet származású osztályfőnöknőnk (az osztálytársak előtti megszégyenítésnek szánt) „Szégyentelen F. Edina! Szégyentelen Tuna András!”-korholásán, ami aztán szállóigévé vált a társaink körében. Boldogan barangoltunk a Rózsadomb utcáin. Minthogy éretlen serdülők voltunk, még egymás kezét se nagyon mertük megfogni, meg se tudtunk mukkanni. Egymás mellett lépkedve, némán elmerültünk a saját szerelmes gondolatainkban. Csodálatos, megindítóan bájos, plátói diákszerelem volt.
Egy idő után elszállt a varázsa, elhamvadt a szerelem. Az egyik nagyszünetben (mintha csak tegnap történt volna; még a gyerekzsibongást is hallani vélem) odaléptem az ablak melletti padsor utolsó előtti, belső padjában ülő Anyukátokhoz, és azt mondtam: „Edina, ne haragudj, unalmassá vált a kapcsolatunk. Szerintem hagyjuk abba.” És ezután érzéketlenül faképnél hagytam. Ez őszinte, ám igencsak tapintatlan eljárás volt, amely a további kapcsolatunk egyik meghatározó eseményének bizonyult (ma már tudom, hogy hasonló esetben olyan helyzetet kell teremteni, hogy a partner kezdeményezze a szakítást). Ezután az érettségiig békésen – szokványos osztálytársakként – éltünk egymás mellett, majd kikerültünk egymás látóköréből.
Köztes évtizedek
Mindketten tovább éltük a hétköznapjainkat, majd időnként találkozgattunk. Ilyenkor rendre éreztem a közöttünk pattogó szikrákat, a kettőnk között újra felerősödő vonzalmat, működött a kémia, ám, tekintettel mindkettőnk párkapcsolatára, családjára, elnyomtam a bennem feltámadó érzéseket.
Édesapátokról konkrétan először akkor hallottam, amikor Anyukátok Balázzsal a pocakjában felkeresett, és elpanaszolta, hogy a férjével elromlott a kapcsolata. Ez a történet igencsak felkavart, mert egyfelől nagyon sajnáltam, és nem értettem, hogyan lehetséges, hogy ilyen hamar olyan súlyos problémák keletkezhettek a szüleitek között, hogy Édesanyátok külső segítséget keresett, másfelől furcsálltam, hogy ezzel hozzám fordult… Lehet, hogy nem volt olyan személy a környezetében, akit bizalommal megszólíthatott volna?
Próbáltam vigasztalni, de gondolatban tanácstalanul széttártam a karomat: nem tudtam véleményt alkotni, mert ahhoz ismernem kellett volna Édesapátok szempontjait és a körülményeket is.
Aztán később többször találkoztunk. Volt, hogy csak ketten, de volt, hogy Veletek is. Irtó helyes picik voltatok. Ilyen alkalommal előfordult, hogy összetalálkoztatok a mi gyerekeinkkel, de erre nemigen emlékezhettek, mert nagyon kicsik voltatok.
Volt, hogy Anyukátok összehozta a két teljes családot. Ekkor ismertem meg személyesen Apukátokat. Rögtön elsőre nagyon szimpatikus volt. Lenyűgözött a szelleme. Tisztelettel néztem fel rá: hihetetlenül okos, intelligens, jóképű, kifejezetten charme-os srác volt, és imádtam a humorát. Minden lány álma… egy igazi européer volt.
Emlékeim szerint Édesapátok két fedelet is felhúzott a fejetek fölé (ezért is roppant mód csodáltam: jómagam ilyesmibe bele se tudtam volna fogni). Egy alkalommal Anyukátok megmutatta a készülő lakásotokat. Felvezetett a Ti szobátokba is. Aranyos volt. A kivitelezésről van egy konkrét emlékem: határozottan elérzékenyültem, amikor megláttam, hogy Apukátok egy kis belépőt alakított ki a kád külső falán, alul, ahová az ember behelyezhette a lábfejét. Minthogy másodikos gimnazista korom óta vissza-visszatérő lumbágóval küszködtem, pontosan értettem, hogy így gondoskodott a gerincoszlop helyes terheléséről, az egészséges testtartásról, hogy fürdetés (esetleg mosás) közben ne kelljen messze, a kád fölé behajolni – mert attól megfájdulhat az ember háta, dereka. (Egyébként az is rémlik, hogy a homloklap egyik, jobb oldali, középmagasságban lévő csempéjét zöld-sárga halacska díszítette.)
Már középkorúak voltunk, amikor Anyukátokkal a városban sétálgatva beszélgettünk ügyes-bajos dolgainkról. Szóba kerültek olyan kérdések is, amiket magamban „szakítópróbáknak” hívok.
- a szex minősége, gyakorisága, a két fél libidójának különbsége; a szerelem hiánya, illetve intenzitásának különbsége; a kötődés motivációja, múlása; elhidegülés, kapuzárási pánik; hűtlenség, féltékenység, bizalmatlanság;
- a gyerekvállalás kérdései: Legyen vagy ne legyen? Ha igen, hány? Sikeres-e a fogantatás?
- a másállapotban fellépő hangulatingadozások, átalakulások a nő szervezetében: extra fájdalmak és fáradtság, fokozott megértés-, gyengédség- és szeretetigény – miközben a férfi egyre elhanyagoltabbnak érzi magát; esetleges vetélés(ek);
- a háztartási, gyermekellátási, -nevelési és egyéb, mindennapos feladatok megosztásával kapcsolatos konfliktusok; a felelősségvállalás mértéke;
- a partner megváltoztatását célzó, eleve kudarcra ítélt, hiábavaló álmok, remények, kísérletek eredménytelensége;
- a társ családtagjaival és barátaival ápolt háromoldalú kapcsolat minősége;
- a kohéziós erőviszonyok („Miért nem én vagyok számodra az első?” vagy „Ne akard, hogy más – például a gyerek – és közted választanom kelljen.” stb.) alakulása; dominancia- és hierarchiakérdések: Ki tartja el a családot? Ki hordja a nadrágot? Ki az okosabb?;
- a pár mindenkori anyagi állapota; hajlam a partner kihasználására; közös és eltérő érdekek aránya, viszonya;
- a megromlott egészségi állapot; különböző függőségi problémák, valamint ideológiai és/vagy kulturális ellentétek;
- a közös programok minősége, gyakorisága; közös, illetve egyéni érdeklődési körök; személyes szabadság mértéke, egyedüllét igénye;
- a magánélet és a munka összeegyeztetése (pl. fészeképítés, családdal való törődés, közös programok és/vagy karrierépítés) stb.
„Boldog idők”
– melyben az intenzív kapcsolat következtében megsokasodnak az epizódok (ez idő alatt találkozhattam gyakrabban Apukátokkal és Veletek is).
Valóban boldog voltam. Végre nem kellett uralkodni magamon, szabadon engedhettem az évtizedeken keresztül elfojtott érzéseimet. Fülig szerelmes voltam Anyukátokba. Kockefejű, műszaki mivoltomat meghazudtolva még verset is írtam neki (kedveskedésből angolul – hogy ne zökkentsem ki a napi rutinból, mert éppen az Adrián vitorlázott, és ez volt a helybéli jóemberrel a társalgás nyelve –, amit Édesanyátok sajnos nem értett, ezért a kérésére nyomban le is fordítottam).
Minden hétvégén együtt voltunk nála. Nagy boldogsággal töltött el az a béke, az a nyugalom, az a kedvesség, ami őt körüllengte. Mondtam is, hogy ilyennek képzelem a szanatóriumot. Így, jócskán túl a zenitünkön, nem Anyukátok remek alakja, páratlan szépsége szédített meg, nem a csinos vagy elegáns öltözködése és nem is a kecses mozgása, hanem a természete, a személyisége. Hogy nyílt, őszinte, hogy pont úgy gondolkodott, mint én. A társamat, igazi lelki társamat láttam benne. Ezért is becéztem Tündérkémnek.
Rögtön a „boldog idők” kezdetén Anyukátok (nem egyszer) ünnepélyesen megígértette, hogy őszinte leszek. Ezt gondolkodás nélkül megtettem, hiszen ez számomra alap. Egész életemben magától értetődő volt. A kérdés fel se merült. De erre, mint figyelmeztető, intő jelre fel kellett volna figyelnem, a fejemben meg kellett volna szólaljon egy apró vészcsengő. Vajon miért hangsúlyozza ki ezt ennyire? Talán számára nem egyértelmű?
Egy-egy elejtett szóból, történetből kiderült, hogy Édesanyátok szülei már ovis kortól kezdve arra trenírozhatták őt és testvéreit, hogy mindenki előtt titkolják a famíliájukkal kapcsolatos eseményeket, tényeket.
Mai fejjel ez érthető, mert a közelebbi-távolabbi őseitek világában voltak olyan elemek, amelyeket a Rákosi-, de még a Kádár-rendszer is üldözött, megbélyegzett (pl. a belga, azaz nyugat-európai rokonság, mellyel akkor szembesültem, amikor megjelent a színen Willy Maci; a családi vagyon: mondjuk, abszolút elképzelhetetlen volt, hogy valakinek a birtokában olyan németalföldi festmények vagy bútorok legyenek, mint amilyeneket Anyukátok örökölt, ugyanis abban az időben Magyarországon nem lehetett saját kézben ilyen értékes műkincs, mert egyszerűen nem létezett magántulajdon; egyes rokonok státusza, amelyek gyermek- és ifjúkorunk idején főbenjáró bűnnek számítottak stb.). Az ilyen jellegű családi vonásokat az akkori rendszerek úgy ostromolták, ahogy a mostani kormányunk támadja az EU-t, a Nyugatot, élesztgeti például az antiszemitizmust, a rasszizmust; vagy gyűlöletet szít a nők, az eltérően gondolkodók, a gazdasági bevándorlók ellen és társadalmi csoportok között. Annak idején a titkolózás lehetett az egyetlen túlélési stratégia. (Hiszem, hogy anyai nagyszüleitek szorult helyzetükben erősen gondolkodhattak az ország elhagyásán – különösen ’56 őszén, amikor bejáratott ösvényeken több százezren illegálisan átlépték a magyar–osztrák határt –, de három kisgyerekkel nagyon kockázatos lett volna…, talán ezért maradhattak. Tény, hogy nem szívesen lettem volna a helyükben.)
Mindezekért Anyukátokat természetesen nem lehet elítélni, hiszen a felmenők tetteiért senki sem felel – minthogy utódként ráhatása sem lehet. Az azonban egészen biztos, ha gimnazistaként tudtam volna, Édesanyátokkal nem alakult volna ki közöttünk közelebbi kapcsolat, mert igencsak elkötelezett, meggyőződéses gyerek voltam, és erősen feltételeztem volna, hogy megörökölte, átvette a felmenők szemléletét. Ez különösen azt zárta volna ki, hogy lelki társak legyünk.
A „boldog idők” 4-4,5 éve alatt megtudott titkokkal nem különösebben foglalkoztam. Mindegyiken gyorsan túltettem magam, mert Anyukátok – egész életét betöltő – beállítottsága alapján egyértelmű volt, hogy nem tette magáévá az ősök nézeteit. (Ám kétségtelenül leszűrhette a tanulságot: praktikus dolog titkot tartani, és e felismerés nyomán Édesanyátok fél évszázad alatt titkok tárházát hozta létre és ápolta; gondolom, idővel ezt másokra nézve is feltételezte, ami bizalmatlanná tette az emberek iránt.) Az ilyen titkokat az érettségi után – a Kádár-rendszer derekán – is megtartotta, tehát úgy ismerkedhetett meg és kelhetett egybe Édesapátokkal, hogy rögtön induláskor őszintétlenséggel lehetett terhes a kapcsolatuk, majd a házasságuk.
Anyukátok elmesélte, hogy az érettségi után még két évtizedig szenvedett a középiskolás szakításunk miatt. Nem tudta túltenni magát a történteken. Aztán egyszer – megelégelve a kínlódást – vett egy nagy levegőt, és önerőből legyűrte a lelki problémáját.
E vallomásból kiderült, hogy Édesanyátok hazardírozott: behunyt szemmel fejest ugrott a házasságba. Abban bízhatott, hogy majd maguktól rendeződnek az érzelmei.
Hiszem, hogy minden sportoló személyisége kiütközik a játékán. Gyermekkorunkban eljártam Édesanyátok kézilabdameccseire. Szerettem nézni, mert beleadta a szívét: lelkes és ügyes volt, hajtott, gyors volt, nem kímélte magát. Volt viszont a repertoárjában egy visszatérő taktikai fogás. Az ellenfél térfelének közepe táján megkapta a labdát, körülnézett, majd leszegett fejjel nekiindult – a védőfal felé. Gondolhatta: lesz, ami lesz, nekimegy. És ilyenkor vagy felütközött a falon, vagy át tudta verekedni magát. Az esetek túlnyomó többségében fennakadt az összezáró védőkön.
Így utólag, mindezek ismeretében nyugodtan mondhatjuk: eleve kódolva volt a szüleitek házasságának a kudarca. Nem az volt a kérdés, hogy szakítanak-e, hanem csak az, hogy mikor.
Egyszer, ahogy ücsörögtünk és beszélgettünk Anyukátoknál, a nappaliban (emlékszem, Ti is ott voltatok), dermesztő szellőként egy hír szaladt keresztül a szobán, ami Édesapátok múltbeli alkoholfüggéséről szólt. Édesanyátok, hogy elejét vegye minden kérdésnek, kapásból rávágta – mint, aki erre előre készült –, hogy örökölte. Akkor ezt a kijelentést rögtön elfogadtam, jóllehet úgy sokkolt, mintha áram ütött volna meg…
Azután azonban, ha elém került erről szóló irodalom, igyekeztem tájékozódni, és ma már úgy gondolom, ha ezen a területen valami egyáltalán örökölhető, akkor legfeljebb a hajlam. Amellett még kell valami, ami kiváltja: életmód-, életvitel-, környezetváltozás stb.
A házasság egy pontján szerintem Édesapátokat a Ti irántatok érzett szeretet tartotta vissza, különben valószínűleg lelépett volna. Így viszont – hogy az életetek része lehessen – valahogy el kellett viselnie a járulékos lelki terheket, amihez az alkohol segítsége kellett, és ez tehette függővé. Bár idővel derekasan legyőzte, e kapcsolat és annak terhét enyhítő alkoholrabság felboríthatta a szervezete védekezőmechanizmusának az egyensúlyát, ami elősegíthette a súlyos betegség kialakulását.
Egy alkalommal – a XVI. kerületi lakás felújítása során – Édesapátok autójával ketten, együtt távoztunk. Ugyan szabadkoztam, hogy jó nekem a tömegközlekedés (mert hiába no, kissé feszélyezett, hogy kettesben utazzam vele), de Anyukátok kardoskodott, hogy menjünk csak együtt, én meg nem akartam megfutamodni, így belementem. A Szlovák úti cukrászdát is érintettük: talán szülinapra, családi ünnepségre ment (át)venni egy tortát.
Útközben békésen beszélgettünk. Aztán, mielőtt kiszálltam az autóból Apukátok – minden be- vagy átvezetés nélkül – kijelentette, hogy legyek óvatos. Azt mondta, Édesanyátok kedvessége, bájossága nem mindig őszinte. Igyekezett megóvni. Ilyen ember volt. Szolidáris. Akkor, ott nem tudtam ezzel az információval mit kezdeni. Ellentmondott minden korábbi tapasztalatomnak, hiszen Anyukátok egész életében kedvesnek, nyitottnak és őszintének mutatkozott. Így gondolatban tanácstalanul széttártam a karomat: nem tudtam, hogy ezt hogyan kezeljem, mert ismernem kellett volna Édesanyátok véleményét és a körülményeket is.
Apukátokkal a nappali bejáratára merőleges falat smirgliztük. Amikor magunkra maradtunk, előálltam egy, számomra kényes kérdéssel. Már régóta terveztem, hogy megteszem, de korábban nem adódott rá alkalom. Elmondtam, hogy a jelenléte időnként zavarba ejt amiért Anyukátokkal közelebbi viszonyba kerültünk. Nem tudtam, ez őt miként érinti. Emiatt szabadkoztam.
Édesapátok nyugtatott. Azt mondta: ne mentegetőzzem. Számára ez a kapcsolat nem okoz gondot, sőt, kifejezetten örül neki, mert konszolidálódni látja a helyzetet. Azóta, hogy betoppantam Anyukátok életébe, mintha javulna hármótok között a viszony, mintha Noémi kezdene felengedni, mintha enyhülne Édesanyátokkal szemben. Azt mondta, neki a béke és a Ti boldogságotok a fontos.
Megkönnyebbülten fellélegeztem: ezt a kijelentést egy az egyben elfogadtam, mert egybevágott az Anyukátok által elmondottakkal. Ő is több alkalommal hálálkodott emiatt. Örültem, hogy egyformán látják, hogy megegyezett a véleményük – még ha csak passzív szereplőként idéztem is elő a változást…
Végül
Azt értem, hogy Anyukátokról szinte semmi sem található a világhálón, mert egyfelől tudatosan és elszántan rejtőzködik (legfélelmetesebb mumusa a nyilvánosság), másfelől, mert talán nem alkotott olyan vagy annyi maradandót.
De az mégis elfogadhatatlan, hogy Édesapátokról is alig maradt emlék, pedig egy felsőfokú oktatási intézményben dolgozott és oktatott, ráadásul informatikával is foglalkozott. Egyetlen érdemi emlék az interneten egy hírmondó, aminek legeslegvégén az egyetem az Apukátokról szóló nekrológot közzétette (lehet, hogy az én hibám, de egyéb említésre méltót nem találtam róla). Innen tudtam meg, hogy egy időben megegyezett az érdeklődési körünk, hasonló műszaki-informatikai ínyencséggel foglalkoztunk. Ő tanította a számítógéppel segített tervezést (CAD), míg jómagam ugyanannak a gyártással kiegészített változatát (CAD/CAM) kutattam-fejlesztettem – amikor az még kísérleti stádiumban volt a fejlett országokban is.
Amikor az írással itt tartottam, arra gondoltam, az lehetetlen, hogy Édesapátoknak nyoma se maradjon a világ nagy tudástárában. Az jutott eszembe, hogy felteszem e levél tartalmát a hálóhelyemre – képpel-névvel emléket állítva Apukátoknak. Ha ez utóbbi ötlet ellenetekre volna, bátran tudassátok. (Ez a megemlékezés nem volna kivételes: a szájtomon az apám temetésén elhangzott búcsúztató is megtalálható.)
Ha már szóba hoztam, mutatom azokat a weboldalaimat, amelyek Anyukátok inspirációjára születtek, és e levél tartalmából egy-két elem azokon is megtalálható. Íme egy kvázi tartalomjegyzék, melyről elérhetőek a fontosabb weblapok. Leginkább az Anyukátok személyiségéről és anyagi világáról szóló írásaimat ajánlom a figyelmetekbe. Meglátjátok, lélegzetelállító, egyszerűen hihetetlen a tartalmuk, különösen az utóbbi, amelyben beszámolok Édesanyátok munkaadójánál, a magyar gazdaság egyik unikumánál (hungarikumánál), a MAVIR-nál tett virtuális kirándulásom tapasztalatairól: a cég – Anyukátok által is gondosan titkolt – elképesztő kiváltságairól és benne az ő szerepéről…
E levél Édesapátokról szól, mégis van olyan epizód, amelyben explicite nem említettem. Igyekeztem ezek számát a minimálisra korlátozni, bár semmiről és senkiről sem beszélhetünk elszigetelten, csupán önmagáról. Minden összefüggéseiben érthető csak meg – ahogy a filozófiában is létezik a dolgok, jelenségek kapcsolatán alapuló vizsgálati módszer.
Íme egy példa: egy „ülőalkalmatosság” leírható pár paraméterrel. Megadható a lábainak száma, hossza, teherbírása, az ülés mérete, anyaga, színe stb. Beszélhetünk arról, hogy állítható-e a magassága vagy a háttámla pozíciója, dőlésszöge, hogy az szék, fotel, hintaszék-e, gurul-e, leng, lebeg vagy stabil stb. De megadható olyan meghatározó sajátossága is, hogy jellemzően hol található: irodában, kertben, parkban, közúti, légi vagy vízi járművön, bárban, szobában, konyhában, színházban, iskolában, templomban stb., amik mind-mind valamilyen módon a környezettel függnek össze, ám a legfontosabb tulajdonsága mégiscsak egy közös, alapvető funkciója, ami mindegyik előfordulásában rajta túlmutató, tőle független tényező, az ember, akit szolgál.
A szüleitek együttélése során Édesanyátok nyilvánvalóan hatott Apukátokra, ezért a megértéséhez mindenképpen indokolt Anyukátok jellemző tulajdonságairól is beszélni, például arról, hogy rengeteg titkot ápolt. A levelem amúgy is letaglózó terjedelme miatt itt csak néhányat mesélek el (egyszer megírtam Édesanyátoknak és az érintetteknek a rájuk vonatkozó, szinte valamennyit, ami a tudomásomra jutott, és a terjedelme meghaladta a Gmail akkori kapacitását, ezért két részben kellett elküldenem). Ha akarja, majd elmond Nektek közülük párat. Valójában Anyukátokat úgy burkolják be a titkai, mint mást az aurája (ahogy azt például egyes vallásokban és az ezoterikus irodalomban képzelik és ábrázolják, illetve néhány korábbi tudományos kutató vélte).
Az életre nevelés jegyében – a szakítópróbák tudatosítása mellett – a szülők másik, nagyon fontos feladata gyermekeiket felkészíteni a környezetükben rejtőzködő különböző magatartászavarok, aberrált viselkedés és egyéb deviancia, például a
- molesztálás, bántalmazás, (megszállott) féltékenység, családon belüli fizikai, lelki és/vagy szexuális erőszak, pedofília;
- gonoszság, szadizmus, az antiszociális személyiségzavar (a szociopátia és pszichopátia) és egyéb személyiségzavarok;
- kapzsiság, hatalom- és irányításmánia, manipuláció, megfélemlítés, narcizmus, hazudozás, titkolózás stb.
A legtöbb esetben a gyerekek nem is tudják, hogy ezek nem normális jelenségek. Azt hiszik, hogy az élet természetes velejárói, amit a szégyenkezés, a rettegés, a félelem mellett tudomásul kell venni, el kell fogadni. Eszükbe sem jut segítséget kérni, inkább magukba fojtják, ezért sokszor örökre rejtve marad, vagy csak sok év múlva derül ki, míg sok felnőtt áldozat sajnos szégyelli, hogy vele ilyesmi megtörténhet, vagy fél az erőszakos társa retorziójától, ezért inkább hallgat róla, eltitkolja; de az sem ritka, hogy azt sem tudják, merre keressenek segítséget. Olyan is előfordul, hogy kiszolgáltatott helyzetben lévők vonzódnak az őket terrorizáló személyekhez (e jelenség a Stockholm-szindróma), és ezért védik őket, falaznak nekik, bár – a közhiedelemmel ellentétben – nem mindig a nő a párkapcsolat áldozata, és a bántalmazás brutalitásának mértéke is széles skálán mozog.
Kár, hogy fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy ez apránként feltáruljon előttem. Ha minderről gyerekkoromtól kezdve – az iskolában és otthon – beszélgettünk volna, talán erre is jobban odafigyeltem volna: igyekeztem volna még jobban kiszűrni az életemből a rám és a környezetemre veszélyes személyeket – esetleg elkerülhettem volna ezt a mérgező kapcsolatot is.
Talán 2010, de inkább 2011 szilveszterét Anyukátok ismerőseinél töltöttük a XI. kerületben. Édesanyátok sznob barátai helyben és azonnal – kissé lekezelő módon – lekádereztek. Lehet, hogy tőlük ennyi tellett, hogy pusztán „udvariasságból” szóval tartsanak…
Később, társasági beszélgetés közben Apukátokra terelődött a szó. Kiderült, hogy jól ismerték, sőt, barátok is voltak, ám meglehetősen becsmérlően, tiszteletlenül emlegették, Anyukátok meg szó nélkül hagyva – csak némán mosolygott. Ezen tátva maradt a szám. Rögtön támadtak elképzeléseim, hogy én a jövőben mit jelenthetek Édesanyátok ismerősei számára… (És valóban, nemrég hallottam vissza, ami már nem ért meglepetésként, hogy közös ismerőseink körében Anyukátok erősíti a hitet, hogy elvesztettem a józan ítélőképességemet, az eszemet.)
Minden láng kialszik egyszer, a legtöbb viszony előbb-utóbb elhidegülés áldozatává válik. Ez történt velünk is (a korábbi két, előző komoly – évtizedekben mérhető – kapcsolatomnál sajnos sokkal hamarabb). Megindult közöttünk a párbeszéd, hogy tisztességgel lezárjuk a múltat. A vége felé tömören összefoglaltam, hogy milyen érzékenyen érint a szakítás. Anyukátok ekkorra tartogatta az igazi meglepetést. Válaszként elárulta: a liezonunk alatt döbbent rá, mennyire elengedhetetlen, hogy bizalmas viszonyban állók nézete, szemlélete megegyezzen (ami – ezek szerint – hiányzott a kapcsolatunkból). Egyidejűleg azt is megtudhattam, hogy Édesanyátok ezt tartotta a legfontosabb felfedezésének, bár azt még azóta sem árulta el, hogy ez az utóbbi idők vagy egész élete legfontosabb felismerése volt-e.
Úgy gondolom, az ember kis mértékben változtathat a szokásain, külső jegyein, viselkedésén stb.-n, de nem hiszek a szemléletváltásban, abban, hogy valakinek a világnézete, meggyőződése idővel képes az ellenkezőjére fordulni,
Ilyen ráeszmélés előfordul a felületesebben gondolkodók életében, de nem értettem, hogy Anyukátok miért tartotta fontosnak közel öt évtizednyi titkolózás után, a szakításunk lezárásakor ezt elmondani, hiszen az is könnyen előfordulhatott volna, hogy a szétválásunk után soha többé nem találkozunk, soha többé nem hallunk egymásról. Tény, hogy nyugodtan hagyhatott volna abban a tudatban meghalni, hogy ő az, akinek fél évszázadon át mutatta magát. De nem, Anyukátok nem akarta, hogy nosztalgiával gondoljak vissza rá, a közös emlékeinkre, mindarra, ami szép volt, ami összekötött bennünket. Inkább befeketítette a múltunkat, annak összes szépségét. Ez az igyekezete sikerrel járt: most már minden pillanatunkra rossz szájízzel gondolok vissza. Sokat töprengtem Édesanyátok indítékán, és nem tudtam másra jutni, minthogy csakis színtiszta gonoszság lehetett. Még az utolsó pillanatban az orrom alá akarta dörgölni, hogy gyerekkorunk óta becsapott.
Jóllehet az eszemmel erre a következtetésre jutottam, minden porcikám tiltakozott ellene, hiszen Anyukátok lénye, habitusa az ellenkezőjét sugározta egész életén át. (Azt sem zárom ki, hogy ez hazugság volt, ám ennek lehetősége további rengeteg, válaszra váró kérdést vet fel.) Ezt a talányt azóta sem tudtam megfejteni.
Természetesen vártam rá magyarázatot. Édesanyátok egy-két évig különböző elfogadhatatlan kifogásokkal kihátrált, majd egy idő után – amikor elveszítve a türelmem igen kemény szavakkal tudattam, hogy ez elfogadhatatlan számomra – megnémult, sőt, hozzá méltatlan módon elrejtőzött. Azóta is évente újra és újra hiába kértem.
Vajon volt-e hasonló rácsodálkozás a szüleitek életében is? Vajon Anyukátok nem ápolt-e az itt leírt titkain kívül is olyat, ami ugyanígy eleve és alapvetően megkérdőjelezte a szüleitek kapcsolatát? Ha velem szemben ilyen gyökeresen megváltozott egy pillanat alatt, holott a szakításunkkal nem volt semmi vesztenivalója, a szüleitek válása során – amikor a lélektani szempontokon (büszkeségen, önérzeten stb.-n) túl – súlyos kérdések, pl. vagyon- és ingatlanmegosztás, gyermekfelügyeleti jog volt a tét, vajon mi mindent kaphatott Apukátok a nyakába?
Nemrég – a kronológia ellenőrzésekor – véletlenül elém került egy, 2013 nyarán (Zsófi és Balázs esküvője előtt másfél hónappal) kelt levél. Ahogy beleolvastam, megint beleborzongtam. E záró (a levelembe eredetileg be nem tervezett) fejezet előzménye, hogy a „boldog idők” elején Édesanyátok bevezetett egyik baráti körébe. Ennek különlegessége az volt, hogy a kis csapatot már ismertem: a középiskolás osztályunk nagyjából egyharmada volt, mely az érettségi óta évente összejött. Anyukátok jóvoltából ettől kezdve én is részt vehettem a bulijaikon.
Az előző epizódban leírtak miatt az elválásunk után nem készültem többé találkozgatni Anyukátokkal, így ezeken az összejöveteleken sem akartam évente – képmutató módon – bájologni a társainkkal, de nem is szerettem volna se szó, se beszéd eltűnni az életükből. Az ilyen néma, sunyi lelépés nem az én világom. Mindezt tudatni akartam velük. Az epizód elején említett emailben Anyukátok igyekezett a szándékomról lebeszélni… Ezt írta:
Mintha Anyukátok azt gondolta volna, hogyha nem szólok, a barátai észre se veszik az elmaradásomat… Ha szó nélkül eltűnök, némán tudomásul veszik. Úgy tűnik, Édesanyátok tényleg együgyűnek, manipulálhatónak néz mindenkit maga körül… Valóban nem kérdezték volna? Hiszen ő kezdeményezte a befogadásomat. A leírtak azt sugallják, hogy még a kapcsolatunkat, a viszonyunkat is titkolta. De akkor mivel érvelhetett, amikor a befogadásomat kérte/javasolta?
Van valami, ami ebben a kirohanásban ugyancsak meglepett: Édesanyátok explicite kimondta, hogy tőle nem is áll olyan messze a hazugság gondolata – akár ilyen, szokványos kérdésben is (hiszen a kapcsolatok túlnyomó többsége és a házasságok több, mint a fele szakítással zárul)… Hogy ne kelljen hazudnia, azt kérte, hogy én hazudjak. Ezt a szépségdíjas bekezdést – a nyomaték kedvéért – az alábbiakkal egészítette ki:
*Mármint az osztálytársaink – az 1970 óta évente megrendezett bulijaikra.
Anyukátok „kénytelen volt felfedni”, hogy az osztálytársaink négy évtizeden át kirekesztettek maguk közül. Ezt úgy hárította másokra, úgy takarózott a többiekkel, mintha kívülálló lett volna, miközben (professzionális) szervezőként nyilván rengeteg meghívót éppen ő fogalmazott meg. Pedig a kapcsolatunkra tekintettel már ifjúkorunkban el kellett volna mesélnie – csak azért, hogy magam eldönthessem, hogyan viszonyuljak e tényhez. De nem, Édesanyátok inkább évtizedeken át titkolta „kíméletből”, ám most hirtelen úgy gondolta, már fájhat ez a hír (hátha az általa előidézett sokk befogja a szám)…
Aztán beszámolt arról a titkáról, hogy ő javasolta a befogadásomat (ugyan ki más tette volna?), a „sok-sok éve” meg valójában azt jelenti, hogy négy-öt évvel korábban, éppen a „boldog idők” kezdetén – gondolom, mert mégiscsak hülyén adta volna ki magát, ha ő elmegy a társaink egész napos bulijára, engem meg megkér, hogy emiatt az adott hétvégén kivételesen maradjak otthon…
Végül egy újabb, a kezdetektől gondosan elhallgatott titkot is elárult: voltak a csapatban, akik viszolyogtak tőlem, de Anyukátok kedvéért nagyvonalúan legyűrték az undorukat (a nagy kitárulkozás közepette az általánosítással azért továbbra is titkolva, rejtegetve előttem, hogy hányan és kik utáltak, amivel bizonyára leginkább a szívükben fasiszta ideológiát is dédelgető barátait védte, akik egyike – leleplezve önmagát – utólag nyilvánosan az arcomba tolta az elkötelezettségét).
De hiszen, ha Anyukátok nem titkolózott volna, eleve nagy ívben elkerültem volna ezt a kis közösséget! Ugyan kinek van kedve önként olyanok közé menni, akik rühellik és kiközösítik?! Döntött rólam, nélkülem, helyettem. A tudtomon kívül kézen fogva egy ilyen megalázó helyzetbe vezetett. Édesanyátok őszinteséggel megspórolhatta volna ezt az egész hercehurcát… Úristen, Apukátok micsoda házasságban élhetett!
Hogy Édesapátok személyisége hogyan tükrözte vissza élete évtizedeit? Egy remek, igaz ember volt. Fiatalon nyílt, kedélyes, bizakodó, jó svádájú srác volt, ám élete végére enyhén hajlott hátú, betegséggel küzdő, megtört tekintetű férfivá vált. Nem azt kapta az élettől, ami megillette. Többet, jobbat érdemelt volna… Korai távozása miatt nem mehetett el esküvőtökre, és unokájával sem találkozhatott (azóta bizonyára született legalább egy). Nyugodjon békében.
Édesapátok emlékére tisztelettel és szeretettel.
Kedves Noémi és Balázs, remélem, a fentiek tartalmaztak eddig nem ismert információkat, és e néhány adalék némiképp árnyalja az Apukátokról alkotott képet, finomodik a szüleitek kapcsolatának, a családotok életének megítélése…
Kedves Noémi, sokszor puszillak, kedves Balázs, üdvözöllek. Ismerve-ismeretlenül puszilom/üdvözlöm a szeretteiteket is, remélem, mindannyian jól és egészségesek vagytok, és nagyon boldog életet éltek: András
Ui.: Bár e levél kifejezetten Nektek szól, a Nagyinak is küldtem róla másolatot, hogy láthassa, szeretettel gondolok a fiára. Sajnos, semmi hírem róla. Még nem fordult elő, hogy egy, hozzám ilyen közelálló személyről semmit se tudjak. Ez a hírzárlat (Anyukátok rejtőzködése) egyedülálló az életemben.
Kedves Nagyi, nagyon remélem, hogy jól vagy, minden rendben van körülötted. Sajnálom, hogy semmit sem hallok felőled. Sokszor puszillak…
Ahogy a fentiekből kiderül, ebben a házasságban sem ment minden rendben (ahogy minden kapcsolatban előfordulnak hullámvölgyek és hullámhegyek), csak itt – az általában előforduló esetekkel szemben – inkább a férj lehetett az áldozat. Ám a családon belüli konfliktusok igazi elszenvedői az ártatlan gyerekek voltak (mint mindig), mert
- ők nem dönthetnek a fogantatásukról, és abba sincs beleszólásuk, hogy hova kerüljenek;
- a trauma felkészületlenül éri őket: a rövid előéletük alatt még nem alakulhatnak ki bennük a szükséges védekezőmechanizmusok;
- még meglehetősen naivak, nyitottak, kíváncsiak, és szivacsként szívják magukba az információt – ahogy a családon belüli verbális és metakommunikációt, valamint testbeszédüzeneteket és érzelmi rezgéseket;
- sokkal kifinomultabbak a vevőik és érzékelőik,
Kedves látogató, ezzel a weboldallal mindössze az volt a célom, hogy – igazodva a kor technikai lehetőségeihez – a körültekintőbbek kezébe mankót adjak a tájékozódáshoz, valamint esetleg megfontolásra késztesselek; ha viszont véletlenül az enyémhez hasonló csapdába pottyannál, kizárólag önmagadat hibáztathasd. Mindazonáltal, ha felkeltettem az érdeklődésed, és többet szeretnél megtudni, látogass el az F. Edina oldalai című weblapra. Van még mit mesélnem… Ha ezek után is marad kérdésed, mondanivalód, vagy úgy látod, valamiben tévedek, valamit rosszul gondolok, bátran szólj.
