Tartózkodj az olyanoktól, akik könyvespolcát
Wass Albert, Nyírő József vagy hasonló szerzők irománya díszíti.

F. Edina titkolt anyagi világa

Kedves látogató! Folytatom a tájékoztatást, hogy információval segítselek. Sokkal jobb, minthogy utólag, bosszankodva szembesülj a valósággal. Ó, bárcsak a döntéskor engem is támogatott volna így valaki! De akkor is érdekes lehet számodra, ha csak a korrupció egyfajta megjelenési formája érdekel. Azért, van pár fontos dolog, amit előzetesen szeretnék tisztázni:

Álomcég

Kedves látogató, képzelj el egy közel 620 fős vállalatot, melynek 2015. évi nettó árbevétele – a cég éves jelentése szerint – 160 milliárd (160 ezer millió) forint felett volt, akár a GDP 0,5%-a*. Az alábbi táblázatot a Creditreform Céginformáció keresője szolgáltatta:

Eljátszadozva a számokkal meghatározható, hogyan serénykedtek a dolgozók, azaz, mennyi az éves nettó árbevétel egy dolgozóra jutó része havonta és mennyi lehet a dolgozók jövedelme.

  • A teljes éves nettó árbevételt egyenlően elosztva
    az álomcég minden egyes dolgozójára havonta eső összeg átlag 160 000 000 000 Ft / 619 fő / 12 hó ≈ 21,5 millió Ft/fő/hó.
    Nem semmi, ugye? Egyértelmű, hogy ekkora összeg legfeljebb az energiaszektor területén képzelhető el. Az eredményül kapott – minden egyes dolgozóra havonta jutó – összeg sok más vállalkozás havi teljes nettó árbevételének többszöröse.

    Ugyanezt az összeget az álomcég 21 500 000 Ft/fő/hó / 22 nap/hó / 8 óra/nap ≈ 122 ezer Ft/fő/óra nettó óradíj kiszámlázásával is bevételezhetné, ha valamennyi dolgozója havonta 22 teljes napon át (pihenés, étkezés és pisi-kaki nélkül) a munkáját végezné. Minden egyes elfecsérelt perc növeli az óradíjat.

    Ne feledjük, hogy mindez csupán a nagy nyilvánosság számára publikált adatok eredménye! Ki tudja, hogy a cégnek mennyi egyéb – legális és/vagy illegális – tevékenységből származó, nem bevallott bevétele lehet (gondoljunk például olyan érdekeltségre, mint amit a MET Hungary Zrt. jelenthetett az iparágban, amire a búsás haszna miatt a kormány szemet vetett és einstandolt).

  • Az álomcég 2015. évi éves beszámolójából vett adatokkal meghatározhatjuk, hogy az álomcég nettó árbevételéből mennyit kaptak az alkalmazottak. Az adott évben az álomcég bérköltsége és személyi jellegű egyéb kifizetéseinek összege 6,3 milliárd forint, míg a statisztikai átlagos állományi létszáma 576 fő volt. Ennek alapján könnyen kiszámolható, hogy
    az álomcég dolgozói 2015-ben fejenként átlag 6 300 000 000 Ft / 576 fő ≈ 11 millió forintot (havi 911 ezer forintot) vittek haza.
    Természetesen e létszámba beleértendők a levélkézbesítők is. (Azért választottam a példa kedvéért ezt a szakmát, mert nem akartam senkit megbántani, és vélhetően ilyen státuszt az álomcég nem tart nyilván… Egyébként az éves jelentésben háromféle létszámadat található, miközben a Creditreform egy – jelentősen eltérő – negyediket kapott. Vajon melyik lehet igaz? )

Korábban maga a vállalat büszkélkedett azzal, hogy részt vesz a dolgozók közérzetét minősítő Legjobb Munkahely versenyben. (A felmérést egy független magyar médium és egy nemzetközi tanácsadó cég, az Aon Hewitt végzi.) Az érdekesség kedvéért említem, hogy azon cégek között, amelyek valamit is adnak magukra és indulnak ezen a nemes megmérettetésen,

e dicső vállalkozás az ezredfordulót követő első évtized vége felé – dolgozóinak elkötelezettsége és elégedettsége alapján – a hazai mezőnyben újra az első három helyezett egyike lett,
de úgy fél évtizeddel korábban a magyar vállalatok mellett cseh, lengyel és osztrák cégek között is derekasan megállta a helyét: közép- és kelet-európai összehasonlításban az első tízben végzett… (Forrás: az álomcég hálóhelye)

Kétségtelen, F. Edina egyik beszélgetésünk alkalmával azt mondta: „A dolgozók elég jól keresnek.” Ahogy te is gondolod kedves látogató, ez a kijelentés, de főként az elég határozószó a tények ismeretében erős eufemizmus. Nem csoda hát, hogy a vállalatnál dinasztiák dolgoznak – ahogy F. Edina fogalmazott (szó szerint ezt a kifejezést használva). Úgy tűnik, az alkalmazottak igyekeznek idegeneket nem maguk közé engedni, és családtagjaikkal, közeli ismerőseikkel pótolják a sorból kihullott kollégákat. (Vajon ezt az elvet követve minden posztra az oda legrátermettebb, leginkább megfelelő személy kerül? ) És valóban, évekkel ezelőtt, amikor az álomcég e hencegésével összetalálkoztam, 605-en dolgoztak a vállalatnál, tehát a csábító mivolta ellenére a cég szemmel láthatóan törekszik nem nagyon bővülni, felhígulni.

Egyértelmű, hogy amíg az árbevétel ekkora, az iparágnak nem lehet érdeke a megújulóenergia-felhasználás fejlesztése (aminek tudatos hátráltatásáról először F. Edinától hallottam, ám, ami nem titok annak, aki egy kicsit is beleássa magát a kérdéskörbe; íme egy példa), hiszen az is vitathatatlan, hogy vaskos konkurenciát – azaz bevételkiesést – jelentene az esetlegesen olcsóbb szél-, geo-, bio- és/vagy napenergia-forrás számottevő megjelenése az energiapiacon, és ez ugye, mégiscsak megengedhetetlen. (Nem is beszélve arról, hogy milyen mértékben veszélyeztetné a tervezett grandiózus, az országot ugyan évtizedekre eladósító és komoly környezeti veszélyeket rejtő, ám egyeseket határozottan dúsgazdaggá tevő paksi gigaberuházást.)


*A bruttó hazai termék (angolul gross domestic product, GDP) a Magyarországon előállított, végső felhasználásra szánt javak (termékek és szolgáltatások) összességének értéke. Ennek 0,5%-ával 200 ilyen „sikeres” álomcég kiválthatta volna a 2015-ben Magyarországon bejegyzett összes, 1 millió 838 ezer gazdasági szervezetet (Magyarország, 2015, 125. oldal, 5.1. tábla). (Vissza)

Arcpirító

Nyilvánvaló, hogy ez az álomba illő többlet és annak eltulajdonítása – visszaélés, csalás. Az eljárás szerves része a napjainkra iszonyú mértékben eszkalálódott korrupciónak. Ez az unalomig elcsépelt kifejezés meglehetősen ködösíti a lényeget. Köznapi nyelven lopással vagy tolvajlással helyettesíteném. Ennek a gátlástalan pénzemésztő gépezetnek volt az egyik fogaskereke és haszonélvezője F. Edina.

Kíváncsi volnék, amikor felszólítottam F. Edinát, hogy szégyellje magát, vajon ide sorolta-e ezt az irritálóan kiemelkedő, érdemtelen bevételt és jövedelmet, amikor ezt az önhitt választ adta:

Mert hát bizony, az titokban maradt, hogy mit szégyell. Erről sohasem számolt be.


*Azoknak, akik a felvetéssel a munkaerőhiány miatt nem értenének egyet, elmondhatjuk, hogy az a helytelen gazdaságpolitika következtében kialakult alacsony bérszínvonal és a hibás oktatáspolitika eredménye, hiszen ember volna doszt, csak éppen megfelelő szakértelemmel bíró, vállalkozni vágyó nincs. A gondolatmenet e visszaszorítandó jelenségtől független. (Vissza)

Gondoskodás

Kedves látogató, jóllehet ez a gömbhéjvízió elég szemléletes teória, el kell árulnom, leginkább csak jelképesen értem: a tényleges megvalósítása nem tűnik igazán életszerűnek. Sokkal inkább hihető, hogy az álomcégnél pénzzel és egyéb juttatásokkal megvásárolják a dolgozók hallgatását, együttműködését, lojalitását (a vezérigazgatói körlevelet viszont egyáltalán nem zárom ki ).

Az ilyen gondoskodó megszorításokat, korlátozásokat természetesen kárpótolni kell. Korrumpálni kell a dolgozókat, hogy ne érezzék béklyónak az erőszakkal kikényszerített elkötelezettséget, meghunyászkodást.

Kíváncsi volnék, amikor felszólítottam F. Edinát, hogy szégyellje magát, vajon ide sorolta-e a tényt, hogy komplett idiótának nézve eltitkolta előttem, hogy együttműködött ezzel az arrogáns, korrupt hatalommal, amikor ezt a pökhendi választ adta:

Mert hát bizony, az titokban maradt, hogy mit szégyell. Erről sohasem számolt be.

Egyéb juttatások

Hogy az álomcégnél keményen dolgozó kisemberek csendben elnézzék, hogy el kell tartaniuk az összes vezetőt, a nemtermelő gazdasági egységekben tevékenykedő kollégákat és a vállalat heréit, valamint kárpótlásul, hogy lenyeljék a vállalati gondoskodás miatt elszenvedett lelki traumát, be kell tömni a szájukat; az álomba illő jövedelem mellett a legkülönbözőbb eszközökkel meg kell őket vesztegetni.

Ki tudja, hogy a vállalat és az iparág leleményes menedzsmentje még milyen egyéb kedvezményekkel kárpótolja a dolgozókat? Vajon mi mindennel kecsegtet például az éves jelentésben említett, „választható, béren kívüli juttatási rendszer”? (Mondjuk, azt valahogy kizártnak tartom, hogy nyugdíjbiztosítások valamiféle módozatával ne alapoznák meg a dolgozók felhőtlen öregkorát.) Tudod kedves látogató, ez a nagylelkű eljárás nem lenne annyira vérlázító,

  1. ha Magyarországon általános volna, ha minden dolgozó élvezhetné a munkahelyi szociális ellátást;
  2. ha nem munka nélkül szerzett jövedelemből urizálnának, szórakoznának az álomcég alkalmazottai;
  3. és persze, ha e mértéktelen pénzszórást nem a nyomorult, nélkülöző nép kényszerülne fedezni.
Mindezekből következik, hogy ez az álomcég egy ártalmas parazita, irritáló furunkulus Magyarország seggén. Sürgető feladat a társadalmat megtisztítani az ilyen élősködőktől.

Nem azt mondom, hogy fel kell számolni. A tényleges gazdasági szerepét információk hiányában nem tudom megítélni, de ez a szemérmetlen és érdemtelen többletjövedelem semmiképpen sem illeti meg, és az végképp megengedhetetlen, hogy ezt a féktelen költekezést mástól elvett javakkal fedezze. Az már csak az én jóérzésemet sérti, hogy a nyomor kellős közepén folyik ez a mértéktelen tobzódás.

Kíváncsi volnék, amikor felszólítottam F. Edinát, hogy szégyellje magát, vajon ide sorolta-e a tényt, hogy az urak a mi pénzünket osztogatják egymás között – ahogy neki is –, amikor ezt a dölyfös választ adta:

Vajon szégyelli-e ezt a dőzsölést, azt, hogy érdemtelenül, a néptől elvett pénzzel urizálnak az álomcég dolgozói? Mert hát bizony, az titokban maradt, hogy mit szégyell. Erről sohasem számolt be.

Álommeló

Azt mondják, szerencsés, aki olyan munkát végezhet, ami a kedvére való. Ezzel maximálisan egyetértek. Mázlim volt: én is találtam minden munkámban és/vagy mellett érdekes feladatot. No de

mit szóljon az, aki a hobbiját, a szenvedélyét élheti ki munkavégzés gyanánt – honorárium ellenében? Talán azt, hogy megfogta az Isten lábát… Így járt F. Edina is, hiszen az volt a munkaköri feladata, ami az élete, a mindene.

Aktív (vezető, irányító, szervező) szerepet játszott az álomcég égisze alatt 2005-ben létrehozott sportegyesületben. Az ezzel járó programok annyira, de annyira közel állnak a szívéhez, hogy pont az ilyesmik iránti érdeklődésem elégtelenségét nevezte meg, mint a kapcsolatunk egyik ellehetetlenítőjét.

Ez a vállalati egyesület 16 (tizenhat!) szakosztályt működtet (az FTC-nek is 16, az MTK-nak meg 17 van ), csak a tagdíj – ha egyáltalán van – itt vélhetően rendkívül alacsony, és még jattolni sem kell . A síprogramokat évente az osztrák és olasz Alpokban, valamint szlovák hegyekben rendezik, vitorlázni meg egyrészt a Balatonra járnak (a cég saját jachtjaival), másrészt az Adriára utaznak – sokukon F. Edina részvételével* –, de néhány éve az elektronikus levelezőbe importált raftingavatarral is dicsekedett – amíg előnytelen megjelenése miatt le nem beszéltem róla; azóta meg mintha egy másik földrészre szervezett kiránduláson készült fotóval szerénykedne .

Így – csak itt lecseréltem a fejét… (forrás)
Ez az igazi tobzódás a néptől elorzott pénzen.

Csupán halkan jegyzem meg: az Arcpirító fejezetben bemutatott – és szokásához híven erősen szépített – KSH-jelentés szerint az évi egyhetes üdülés hiánya 2015-ben az ország lakosságának 50%-át érintette (PDF, a 22. oldal közepén a 2.1. tábla).

Ahogy az előző fejezetben szóba került, a vállalat dolgozói számára nyújtott természetbeni juttatásokról néhány munkatárs gondoskodik.

A menedzsment természetbeni juttatásokkal korrumpáló sameszei közé tartozott F. Edina – mint a sportügyek egyik helytartója – a megvesztegetés közvetítője és haszonélvezője.

Az igazság és teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy nyugdíjba vonulása előtt F. Edina számára a szokványos munka mellett a kollégák lekenyerezése csak kiegészítő tevékenység volt. Így aztán három fronton dúskált: a mindennapi munka hasznán, a szórakoztatás bevételéből és az élvezetek habzsolásával.

És, amikor megvesztegetőként és megvesztegetettként már bokáig tocsogott a korrupcióban, időnként felkapaszkodott apró szemétdombjára, és

visszaélve kis hatalmával – az általánosan elterjedt becstelen példát követve – barátságra való tekintettel gazdasági előnyökhöz juttatta volt osztálytársát,
tudván tudva, hogy ez erkölcstelen. Két, egymást követő évben, amikor visszafogottan figyelmeztettem, hogy ez tisztességtelen, és jobb lenne, ha befejezné, mutatva némi hajlandóságot, azt mondta: „Csak még most.” Fogadni mernék, hogy addig ment ez így, amíg meg nem fosztották piciny hatalmától, mert F. Edina számára fontosabb az osztálytársa őróla alkotott véleménye, mint a saját becsülete. (Vajon ez a barátja volt az egyetlen ilyen kiváltságos? Vagy előttem csak ez a viszony lepleződött le? És, ha több volt, a kiváltságosok hogyan viszonozták a segítségét? – mint az „alkotmányos költség” a nagyok világában… )
Mindezek alapján kijelenthető: ha az álomcég egy furunkulus az ország altestén, F. Edina egy rothadó szőrtüsző ebben a gennytócsában.

Kíváncsi volnék, amikor felszólítottam, hogy szégyellje magát, vajon a fentieket ide sorolta-e, amikor ezt az önérzetes választ adta:

Vajon szégyelli-e ezt a pénzszórást, a korrumpálásban betöltött aktív szerepét, és hogy követve a hatalom elfogadhatatlan erkölcstelenségét – megengedhetetlen előnyökhöz juttatta a barátját? Mert hát bizony, az titokban maradt, hogy mit szégyell. Erről sohasem számolt be.


*Az adriai vitorlázások egyikét anno – a magam eregette lila köddel módosított tudatállapotban – egy költeménycsokorban örökítettem meg. Az „eredeti” verset angolul írtam, aminek okát később, a Tündérkém! oldal Versek és hazugságok fejezetében meg is magyaráztam. (Vissza)

„Egészségnap”

A Horn-kormány regnálása végén, 1998 közepén lépett hatályba a foglalkoztatottak kötelező időszakos alkalmassági vizsgálatáról szóló rendelet. Annak idején ez határozottan megmelengette a szívem. Azt sugallta, hogy a kormány számára fontos a nép egészségi állapota. (Halkan hozzáteszem, akkor úgy éreztem, hogy e rendelet szépségét beárnyékolja a sunyi szándék: a vállalkozások költségére azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha ezzel az elszegényedő egészségügy plusz bevételét a jóságos kormány fedezné.) A munkaadók szerződéseket kötöttek kisebb-nagyobb egészségügyi intézményekkel, és a dolgozókat évente megvizsgálták az orvosok. Sajnos, erre ma már szinte senki sem emlékszik, vagy nem is hallott róla. Jóllehet a rendelet ma is hatályos, tehát a rendszeres vizsgálat kötelező (volna), ezt a költséget – fedezet híján – a munkáltatók szép csendben eliminálták. Örülnek, ha a dolgozók bérét ki tudják fizetni. (Ráadásul, ma erre talán elegendő orvos sem lenne…)

Az álomcég valószínűleg e rendelet jegyében vezette be 2009-ben az Egészségnapot. Ez évente egy egész napos rendezvény, amin a cég dolgozói és hozzátartozóik jelennek meg. Csak hát a tartalma egy kicsit megváltozott az eredeti célhoz képest. Az Egészségnap mára majális-sportnappá vált, melyen

kirakodóvásár, dodzsem, foci füves nagy- vagy kispályán, darts, asztalitenisz-verseny, képzőművészeti szakkör, színpadi mesedarab és színész show, felfújható ugrálóvár, rodeó szörf, bohóc, főzőverseny, ingyen kaja, VIP-pia, motorcsónakázás, családi vetélkedő, tombola, tánc (néha élőzenére) stb.
teszi ki a programot, és mellesleg egészségügyi vizsgálatot is végeznek az arra szakavatottak. 2015-ben például a több, mint ezeregyszáz megjelentből durván másfél százan vettek részt egészségügyi szűrővizsgálaton. A sportegyesület webhelyére száműzött beszámolóban erre mindössze egyetlen összetett mondat jutott, amiből e száraz statisztikai információn túl a második mondatrészből megtudhatjuk, hogy a vérnyomásmérés volt a legnépszerűbb (tehát válogatni, szemezgetni lehetett ).

Az álomcég menedzsmentje nagy becsben tartja az Egészségnapot. Az éves jelentésekben is szerepel – mint a munkavállalók egészséges életmódját ösztönző kezdeményezés (2014-től már módosított, „Családi-, Sport- és Egészségnap” elnevezéssel), és

ezt az egész napos mulatságot hivatalosan a sportrendezvények közé sorolták, sőt, azok között is a legnagyobbnak minősítik – ahelyett, hogy híven az eredeti elnevezéséhez és a rendelet előírásához egészségügyi program lenne.
Tök zavar a fejekben… Ezért tettem e fejezet címét idézőjelek közé. (Ez a buli határozottan emlékeztet ifjúkoromra, amikor a szocializmus derekán vállalati szervezésben vidám családi napot tartottunk. Az talán annyiban különbözött ettől, hogy nem volt ilyen rongyrázás.) Pedig e rendezvény elcsökevényesedett része volna az, amit még irigyelnék is. Tudod kedves látogató, az én munkahelyemen 2003-ban volt utoljára egészségügyi vizsgálat, és azután külön kérésre sem kaptam hozzájárulást még új szemüveghez sem – holott az nélkülözhetetlen munkaeszköz…
Ja, eddig nem is mondtam: az Egészségnap fő szervezője F. Edina volt. Így válhatott az álomcég és menedzsmentje üdvöskéjévé.

Jómagam is részt vettem néhány ilyen Egészségnapon. Megpróbáltam megsummantani, de F. Edina személyes sértésnek vette a kísérletet, így nem maradhattam távol. Kifejezetten rosszul voltam, ahogy elnéztem az egészségnapi szervezőgárda törzskarát a vezérrel, ahogy ebéd után körülültek egy asztalt, és csendesen, mosolyogva cseverésztek. (Azért használom ezt a kifejezést, mert F. Edina nevezte előttem „vezér”-nek a vezérigazgatót.) Tudod kedves látogató, rühellem, amikor beosztottak (alattvalók) hajbókolnak egy vezetőnek. Egész életemben viszolyogtam ettől (meg az olyan vezetőtől, aki ezt elvárja).

Az egyik egészségnapi rendezvényen még egy ilyen ajándékot is kaptam:

Koponyamasszírozó (forrás)
Minthogy irtózom bárki lekötelezettje lenni, ezt a műanyag vackot otthagytam F. Edinánál (úgyis rajta használtam – nem koponyamasszírozásra). Nyilván megtalálta az éjjeliszekrény középső fiókjában, rögtön a felső alatt, amiben az ajándékba neki vitt elemes szexjátékot tartottuk. Remélem, rendszeresen használja, és rendesen karbantartja. Sajnálnám a ráfordított pénzt, ha idő előtt tönkremenne.

Azt gondolom, (feltételezhetően valamikor 2016. elején) amikor F. Edinát az álommeló ezen önálló projektjétől is elbúcsúztatták (mert koránál fogva lezárulhatott életének e lubickoló szakasza is), nagy ünnepséget rendezhettek a tiszteletére – talán szemkápráztató, durrogó tűzijátékkal…

Csatlakozva a könnyfakasztó búcsúhoz, talán itt kell elmondanom, hogy e weboldal kimutatásaihoz és megállapításaihoz igyekeztem – az internet nyilvánosan elérhető felületein – csupa 2015-ös anyagokat, adatokat és dokumentumokat felkutatni, feltételezve, hogy ez volt az utolsó teljes év, amelyben F. Edina az életét az álomcég buja combszorításában töltötte. (Persze lehet, hogy 2015 őszén az álomcég ranglétrája legfelső fokára lépő, szerfölött kívánatos vezérigazgató-nő azonnal lapátra tette, de valahol meg kellett húznom a határvonalat).

Kíváncsi volnék, amikor felszólítottam F. Edinát, hogy szégyellje magát, vajon ezt a gátlástalan költekezést ide sorolta-e a gőgös válaszában:

Vajon F. Edina látott-e mindebben szégyellni valót? Mert hát bizony, az titokban maradt, hogy mit szégyell. Erről sohasem számolt be.

Mentegetőzés

Amellett, hogy eleve kétségbe vonható az álomcég éves nettó 160 milliárd forintnyi árbevételének tisztességessége (hacsak mostanában nem nyitottak meg Magyarországon gyémántbányát ), az álomcég dolgozói között akadhatnak olyanok, akik éreznek némi lelkifurdalást e szemérmetlen gazdagság és féktelen dőzsölés láttán, és igyekeznek valamiképpen mentegetni magukat.

Törődjünk hát bele, összegzésképpen megállapíthatjuk:

az álomcég dolgozói jólétét, urizálását, szórakozását és gazdagodását a nép egyszerű tagjai, az évi átlag egymillió forinton tengődők állják.

Azt csak egy nagy tudású, szakavatott jogász mondhatná meg, hogy a nép által az államra bízott közpénz ilyen jellegű és mértékű (a felettes szervek és az ügyészség jóváhagyásával történő) elherdálása, illetve az álomcég és dolgozói által a közvagyon ilyetén való eltulajdonítása egy alkotmányos jogállamban kimeríti-e a lopás, sikkasztás, csalás, hűtlen kezelés, jogtalan elsajátítás stb., illetve az orgazdaság tényállását.

Kíváncsi volnék, amikor felszólítottam F. Edinát, hogy szégyellje magát, a fentieket vajon ide sorolta-e, amikor ezt az öntelt választ adta:

Vajon szégyenkezik-e amiatt, hogy a nélkülöző szerencsétlen ördögök, éhező gyerekek megrövidítéséből élősködnek az álomcég dolgozói? Mert hát bizony, az titokban maradt, hogy mit szégyell. Erről sohasem számolt be.

És most kedves látogató, hogy e kortörténet (és egyben kórtörténet) végére értem, mely bemutatja, hogy a reflektorfénybe került gigalopások mellett a mindenkori kormány holdudvarában összegyűlt hiénák miként tüntetik el a közpénzt – csendben és szorgalmasan, zárásképpen álljon itt a Transparency International Magyarország Alapítvány definíciója, mely segít értelmezni az eddigieket:

A korrupció hatalommal való visszaélés – egyéni haszonszerzés céljából.

Örökség

A vállalkozó szellemű ős (meserészlet)

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy család valahol Északnyugat-Európában – három kislánnyal és két kisfiúval. A gyerekek nagyság szerint rendezve úgy néztek ki, mint a templomi orgonasípok. Édesanyjuk, Charlotte ilyen sorrendbe állítva énekeltette őket esténként, vacsora előtt a nagyteremben. A kastély északi szárnyában lévő nagytermet öt helyiség választotta el az ebédlőtől. Éneklés után a gyerekek rendszerint katonás „jobbra át”-tal, libasorban vonultak el vacsorázni.

Egy tavaszi estén, a vacsora két fogása közötti szünetben a családfő, Thomas így fordult a feleségéhez:
– Kedvesem, elegem lett abból, hogy a polgártársak folyton sértegetnek a Városházán. Akkor is, ha a vallonok érdekében szólalok fel, és akkor is, ha a flamandokat veszem a védelmembe. Ráadásul, a gazdasági válság miatt a részvényeim árfolyama szakadatlanul zuhan. Sokat gondolkodtam a dolgokon, és rájöttem, pályát kell módosítanom, és fel kell szednünk a sátorfánkat. Utánajártam, merre lenne érdemes elindulni.
– És mire jutott, drágám? – kérdezte Charlotte.
– Tudja szépségem, – felelte Thomas – kezd beáramlani a nyugati tőke Magyarországra, Európa közepén. A tehetősebb befektetők csak mostanában alapítanak gyárakat az ócska, elavult kis kézműves céhek helyett. És képzelje, tárt karokkal fogadják a vagyonos gazdasági bevándorlókat. Szerintem tudnék ott kezdeni valamit.
– Figyelemreméltó helyzet. Ehhez szeretne csatlakozni?
Oui, oui, ma chérie. Csak nem tudom eldönteni, mi legyen a stratégiám: úgy menjek-e oda, mint aki a Balkánra jött részt venni egy primitív, alulfejlett nép kizsákmányolásában, vagy mint egy joviális úriember, aki segíteni akarja őket a fejlődésben.
– Hallgasson rám, drágám. – szólt Charlotte – Már máskor sem bánta meg, hogy megfogadta a tanácsom. Határozottan jobb képet fest, ha megmentőként, támogatóként lép fel. Minden sokkal könnyebben és olajozottabban megy majd. Így segíteni fognak a magyar emberek még önmaguk elnyomásában is, egyébként kifejezett ellenállásba ütközne. Az őszinte megvetéssel talán a nemeseket sem tudja maga mellé állítani. Elég vad népség, ahogy a piacon a szomszédasszonytól hallottam.
– Hát, majd meglátom. Most viszont arra kérem, szóljon a dadának és a lovásznak, készüljenek ők is. A jövő utáni hét közepén indulunk. Konvojban utazunk majd. Addig veszek néhány szekeret és lovat, valamint összegyűjtök pár lófráló semmittevőt az utcán, akik egy kis alamizsnáért majd segítenek a cselédeknek becsomagolni és felpakolni a cuccot. Egyébként, amikor indulunk, a többieket, a szakácsot, a komornyikot, a kertészt meg a takarítónőt szélnek eresztem. Nem kellenek nekünk sem az útra, sem akkor, ha megérkeztünk Magyarországra. Majd felveszek helyettük jóval alacsonyabb bérért helybélieket.
– Jól teszi, kedvesem. – mondta Charlotte – Most jut eszembe, azt is hallottam, hogy ott is lázadoznak az emberek, és a nép szabadságot követel, mint máshol Európában.
– Hagyjuk a politikát, torkig vagyok vele… – vágta rá ingerülten Thomas – Inkább majd arra ügyeljen, hogy a nagy torony alatti díszteremből mindent nagyon gondosan csomagoljanak be azok a léhűtők, mielőtt a batárokra felpakolnák. Különösen az üvegedényekre és üvegserlegekre, a porcelánokra, meg a festményekre vigyázzanak, de a bútorokra is nagyon figyeljenek. Ja, és talán mondanom sem kell, a kis kápolna kiürítéséről se feledkezzenek meg. Ott is vannak családi arcképek. Mindennel óvatosan bánjanak, mert igen kényesek, és bármelyik jól jöhet biztonsági tartaléknak is, ha az úton vagy Magyarországon valamilyen váratlan esemény történik, és hirtelen pénzre van szükségünk.
– Rendben van édesem, azon leszek – és Charlotte csendben elpirult a gondolattól, hogy mennyire szereti a férjét.


A mese – természeténél fogva – igaz tények mellett kitalált helyzeteket és eseményeket tartalmaz.
(A háttérképek forrása: Brüsszel, Budapest)

F. Edina egyszer azzal állt elő, hogy kíváncsi volna az egyik festménye értékére, mennyiért tudná eladni. Adott volt a feladat: egy becsüst, vagy festményekkel foglalkozó szakembert kellett találni. Hirtelen nem tudtam, hogy hol lelhetnék ilyet, ám egy kis idő múlva – fogalmam sincs, hogyan lehetséges – bevillant egy 40 évvel korábbi, nagyon-nagyon jó barátom, aki annak idején restaurátor volt. (Amellett, hogy rögtön eszembe jutott a „Kinks” beceneve – ugyanis ez volt a kedvenc zenekara –, meglepő módon még az is beugrott, hogy egy nyáron éjjel egy óra körül a Balaton északi oldalán, az országúton beszélgetve andalogtunk, és nem nézhettünk ki valami bizalomgerjesztően, mert a zsaruk igazoltattak bennünket. ) Talán azért kapcsoltam, mert határozottan inspirált, hogy a szeretőmnek a tőlem telhető legnagyobb odaadással kedveskedjek, segítsek*. Rövid guglizás után kiderült (hát, hiszen ez fantasztikus!), hogy a barátom, akivel évtizedekkel korábban megszakadt a kapcsolatunk, a legnagyobb, leghíresebb hazai galériánál (tájékozottabbaknak talán az MNG mozaikszó mond valamit ) restaurátorként dolgozott, és nem ám akármilyen beosztásban: ő volt a főrestaurátor . Tökéletesen indokolatlanul (és nyilvánvalóan érdemtelenül) még büszkeség is eltöltött… Hamarosan felvettem vele a kapcsolatot.

Először mi látogattuk meg a munkahelyén, aztán ő bumlizott ki a város peremére F. Edinához, aki előhozta a kb.70 cm széles képet. Az alkotója egy németalföldi festő, akinek a neve, ha jól emlékszem, Poelenburgh (jól emlékszem! ).

Ilyen jellegű festmény volt (forrás)

A barátom óvatosan a kezébe vette a képet, gondosan kiszabadította a több évszázados, szúrágta keretéből, majd hosszasan tanulmányozta, aztán azt mondta, esélyes, eredetinek tűnik, de még további, behatóbb vizsgálatra volna szükség olyan eszközökkel, amiket nem szokott magánál tartani – csak azután lehet biztosat állítani. Hamisítatlan volta esetén a festmény értékét úgy harmincmillió forintra becsülte. Aztán még megnézett pár portrét, de azok nem tűntek számára ennyire értékeseknek.

Ezután egy rendkívül hasznos és fontos kis fejtágítót tartott nekünk arról, hogy manapság nagyon észnél kell lenni, hogy az ember kire bíz műalkotást, mert könnyen átverhetik. Megnevezett egy tisztességes, megbízható aukciós galériát, és javasolta, bátran hivatkozzunk rá, biztos korrekt ajánlatot kapunk. Nemsokára elbúcsúzott, sietett a kislányához. És, talán egy-két nap múlva F. Edina felvette a kapcsolatot a társasággal. A fiával elmentek hozzájuk, és emlékeim szerint megállapodtak egy következő időpontban is. Nagyon örültem, hogy az ügy sínen van, és volt egy kérésem, ha az üzlet összejön. Nem, nem magamnak kértem a közvetítésért – ahogy ez manapság normális lenne –, hanem, hogy

legyen szíves viszonozza az ilyenkor szokásos jutalékkal a barátom segítségét, aki a szabadidejét és a szaktudását adta.
Nem tartottam kizártnak, hogy a barátom a – réges-régen megszakadt, de annak idején igencsak bensőséges – kapcsolatunkra vagy pusztán a természetére való tekintettel határozottan tiltakozik majd, de úgy gondoltam, ha így is lenne, a felajánlás legalább a gesztus miatt elengedhetetlen.

A kérésemet hosszú csend követte, és talán egy évvel később, amikor rákérdeztem, kiderült, hogy F. Edina eleve visszatáncolt (persze, azonnal volt rá magyarázata), majd más vonalon folytatta a tárgyalásokat. Ezen jól felhúztam magam, mert összefüggést véltem felfedezni a kérésem és az eljárása között, így szégyenkezve írtam egy szabadkozó levelet a barátomnak…

Csak utólag kezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetséges az, hogy F. Edina ennyire nem volt tisztában egy ilyen különleges műtárgy értékével. Vajon hogyan zajlott a hagyatéki tárgyalásuk? Látod kedves látogató, emiatt haragszom magamra. A lila köd teljesen elvette az eszem. Legalább az én ostobaságomból tanulva próbáld megtartani a józanságod a kapcsolatodban. Egyébként, ha rajtam múlna, letörném annak a közjegyzőnek a kezét (de legalábbis írásbeli megrovásban részesíteném), aki a hagyatéki eljárás során az ingóságokat azok értékének ismerete nélkül képes elosztani az örökösök között. Persze, lehet, hogy nem is jutott a tudomására… De akkor a testvérek talán úgy osztoztak az örökségen, hogy fogalmuk sem volt a tárgyak értékéről? Vagy elképzelhető, hogy minden tájékozódás nélkül lemondtak volna róla F. Edina javára? Az egész valahogy eléggé hihetetlennek tűnik.

Arra aztán gondolni sem merek, hogy F. Edina eltitkolta volna, hogy ez a műkincs a birtokába került – mert azzal megrövidítette volna a testvéreit, és akár bűncselekményt is elkövethetett volna.
Legalább utólag jó volna F. Edinától megtudni ezen kérdésekre a választ.

Zárásképpen megállapítható, hogy a mesében említett cselédeknek és naplopóknak sikerült olyan gondosan becsomagolni a sérülékeny, kényes tárgyakat, hogy azok még a legnagyobb pusztító tüzeket (1848., 1914–1918., 1939–1945. és 1956.) is átvészelték, valamint szerencsésen túlélték az ’50-es évek padlássöpréseit is. A konkrétan említett festmények mellett egyéb vitrindíszekre, porfogókra (amik talán csak nekem tűntek annak) vagy például egy reneszánsz, faragott díszítésű szekreterre gondolok (aminek értékét inkább nyolcjegyű szám írhatja le, mint hét, és amihez fogható méretűt és kidolgozottságút nem is találtam a világhálón – igaz, nem a Festetics-kastélyban kerestem, sem a schönbrunniban ). Így maradhattak F. Edinára szép és értékes tárgyak. Azért, a nővérétől örökölt csinos kis ingatlan a kedvesebbek közé tartozhat, amiből akár el is lehet tengődni…


*Elképzelni sem tudnám, hogy magamnak ekkora szívességet kérjek. Soha semmit nem kértem és nem fogadtam el, ha úgy véltem, nem tudom kiegyenlíteni… Világéletemben kínosan ügyeltem arra, nehogy valakinek a lekötelezettje legyek, ezért minden szívességet igyekeztem inkább visszautasítani vagy többszörösen viszonozni – még ha az emberek ezt nem is értették meg vagy miatta bolondnak néztek, sőt, olyan is volt, aki zokon vette vagy éppenséggel dühbe gurult tőle, mint F. Edina. (Vissza)

Anyagiak

Tudod András, az anyagi különbség fog bennünket elválasztani.

Csupán két okból nem állíthatom, hogy F. Edina a felső tízezer tagja volna: egyrészt nem tudom, hogy mi a jövedelme a leggazdagabb tízezredik magyar állampolgárnak, másrészt F. Edina vagyonát sem ismerem. Azonban, ha figyelmesen végigolvastad a fejezeteket, okkal feltételezheted, hogy az ő nyugdíja jóval meghaladhatja az átlagot (ha saccolnom kéne, azt mondanám, az enyémnek valószínűleg a sokszorosa). Viccesen úgy szoktam magamban fogalmazni: azon sem csodálkoznék különösebben, ha a spájzában meggy helyett befektetési arany lapulna a befőttes üvegekben. (Ez csak irónia volt. Még emlékszem, hol tartotta… Nem ott.) Utólag belegondolva, hogyha nem is tűnik dúsgazdagnak, talán az ilyenekre mondják azt, hogy a bőre alatt is pénz van.

Különösen így látom ezt – tapasztalva a beruházásait. És most nem annyira a felesleges pénzüktől szabadulni vágyók számára hirdetett Dormeo matrac vagy a 99,99%-os pollenszűrőnek és atkaölőnek hazudott, talán egyharmad milliós porszívó megvásárlására, esetleg az egészségesebb vízzel kecsegtető, pár tízezer forintos vízszűrő beszereltetésére, a nagyjából százezer forintos tévé megvételére, az új gyári és kézi készítésű bútorokra vagy az ezekhez hasonló piszlicsáré beszerzéseire gondolok, hanem a tervezett, illetve megvalósított jelentősebb kiadásaira. (Szerencsére számítógépre nem kellett költenie: a feladatai igényét messze meghaladó képességű laptopokat kapott az álomcégtől – melyeken az ugrásra kész informatikusok rendszeresen karbantartották a szoftvereket.) Ilyen volt például az

autóvétel, amikor a magyar személygépjármű-kereskedelem a gazdasági világválság hatására a mélypontján vergődött.
Talán azért vált sürgőssé a gazdasági élet legmélyebb pontján a 3-4 éves járgánya lecserélése, mert meghúztam az oldalát – még ha ki is fizettem annak javítási költségeit. Érdekes volt: ahogy a vásárlás előtt a városban közlekedtünk, egy darabig jeleztem, ha neki testhez álló márkát árusító szalon előtt haladtunk el. Ezt F. Edina rendre szó nélkül elengedte a füle mellett. Később rájöttem a miértjére. Nem olyan autót akart venni, amilyen hozzá illik, hanem, amilyet a kollégái elvártak. Emiatt történhetett, hogy egy csinos kis Hondát próbált ki, és a továbblépésének kimondott oka az volt, hogy a rövid törzsével nem látott ki a tükörben a hátsó szélvédőn; aztán egy kicsit alább adott a márkából…
Ehhez hasonló autót vett
És, mintha szégyellte volna ezt a beruházást – titkolta a volt osztálytársai előtt. Soha nem láttam, hogy közéjük ment volna e járművel, még olyankor sem, amikor határozottan indokolt, sőt, szükséges lett volna (ennek részletezését egyik osztálytársunk kifejezett kérésére most mellőzöm). És tudod kedves látogató, a vásárláskor vállalt devizahitel visszafizetése miatt sem aggódom (ami a politikai elit érzéketlen kapzsisága miatt sok családot tönkretett, de az is előfordult, hogy kifosztásukkal öngyilkosságba kergette családfőiket), mert F. Edina a vagyonosok könnyített ösvényét járhatta: élhetett a végtörlesztés kegyességével. Emellett, valamint az Álommelóban látott évi rendszeres külföldi téli és nyári üdülései mellett – ugyanebben a kritikus gazdasági időszakban
hasonló nagyságrendű, bár nem adósság kockázatával járó kiadást jelenthettek F. Edina kirándulásai – egy év kihagyásával – két másik kontinensre.
Mélységes sajnálatára jómagam két okból nem tartottam vele. Egyfelől, jobb’ szeretek inkább a négy fal között ücsörögni, másfelől, eszemben sem volt ennyi pénzt elszarni (bocs’, ez elütés volt; helyesen: elszórni), függetlenül attól, hogy volt-e fedezete vagy sem.
A beruházótervei mindenesetre arányban álltak ezekkel a költségekkel.
  • Egyrészt áhítozott egy napkollektorra. Valljuk meg, ez a beruházás indokoltnak tűnt, ugyanis a lakása tervezője súlyos hibát vétett: az előszobában lévő gázkazán nagyjából 7-8 m-re lehet a fürdőszobától, ezért (különösen télen) 5-10 percig is folyathatod (akár meztelenül is) a vizet, mire elér a meleg víz a csaptelepekhez. (A ténylegesen áthidalandó távolság a légvonalbelinél nagyobb – minimum a függőleges szakaszok miatt.)
  • A másik testes beruházásterve meg lakásszigetelés volt. Be kell látni, ennek is volt némi alapja, és valamennyire ez is a tervező nyakába varrható. Az ingatlan három falát szél simogatja, és csak a – rövidebb – negyedik szomszédos a fűtetlen lépcsőházzal. Minthogy fölötte a padlás, csak a lakása alatti légteret fűtik… (Így jár az olyan procc városlakó, aki nem kíván közvetlen szomszéd mellett élni. ) A kérésére ez ügyben is gugliztam egy keveset, és kiderült, kétféle megoldás létezik. A takarékosabb belső kivitelezés és a jóval költségesebb külső. Mit gondolsz kedves látogató, F. Edina melyiket preferálta?
  • Fogadok, hogy azóta már megvalósította a harmadik – ezek között talán legkisebb ráfordítást jelentő – tervét: beszereltetett pár légkondit. Mert persze, nyáron igencsak kínozta szegényt a hőség.

Mindkét nagyberuházási terve meghaladja az átlagember vágyait. Mi sem mutatja jobban, minthogy sok lakótelepen (még a Rózsadombon is) a tulajdonosok leszavazzák az ilyen típusú felújításra kiírt pályázatot, pedig a felét az állam átvállalná, és minden egyszeres költség rengeteg lakó között oszlana el. Igaz, ezekben a projektben az állam által kijelölt hat kivitelező – kötelezően választható – egyike többnyire istentelenül pimasz árajánlatot ad (erről olvashatsz a ZBR-Panel Alprogram, OTP LTP-szerződés című weboldalamon). F. Edina valószínűleg demagógiának vagy populizmusnak titulálná, ha hozzátenném: ekkor az ő házuk 8 éves volt, a lakótelepiek többsége négy-ötször annyi.

Kedves látogató, vér tolul az arcomba, ha mindezek mellett eszembe jut F. Edina egyik legsértőbb kijelentése, ami első alkalommal akkorát szólt, mint egy ostorcsattanás a nyakamon:

Tudod András, az anyagi különbség fog bennünket elválasztani.
Amikor ez a kijelentő mondat először elhangzott, igencsak váratlanul ért. A mai agyammal el se akarom hinni – hiszen, ha jól értem, ez a gyalázat sarkítva azt jelenti: F. Edina baja az volt, hogy amit az állam tőlem tisztességtelenül elvett, pofátlan módon ő kapta meg. Ez a végtelen ostobaság és aljas cinizmus valahogy nem volt rá jellemző… És több alkalommal is a fejemhez vágta. Hát, lehet, hogy ez lett végül az önbeteljesítő jóslata. Vajon mire számított kezdetben, amikor körülöttem lebzselt, és a szeretőm lett? Elvégre kettőnk közül nem én voltam, aki titkolta az anyagi helyzetét… Kedves látogató, hacsak nem vagy mazochista, azt
javasolom, ha ehhez hasonló arcátlan, megalázó, méltóságot sértő szöveg hagyja el a társad száját, hanyatt-homlok menekülj, mert igen kicsi az esélye, hogy a megvetés megbecsülésbe csapjon át – még ha azt ígéri is.

Vajon szégyenkezik-e F. Edina az urizálása miatt, de főként amiatt, hogy a nyomorultaktól elvett szemérmetlen vagyonával kérkedett? Kíváncsi volnék, hogy a felszólításomra ezeket ide sorolta-e, amikor ezt az öntudatos választ adta:

Mert hát bizony, az titokban maradt, hogy mit szégyell. Erről sohasem számolt be.

Magamról

Kedves látogató, szeretném, ha még véletlenül sem tűnne úgy, mintha F. Edina vagyoni helyzetének irigylése miatt vettem volna kézbe a virtuális tollat, ezért fontosnak tartom, hogy magamról is meséljek egy keveset.

Zárszó

Őszinte csodálattal tekintettem F. Edinára, amikor megtudtam, hogy hol dolgozik. Kiderült, már bakfiskorában (1970-ben!) látta, hogy mára az energia- és a szolgáltatóipar kivételével a teljes gazdaság elsorvad, és komoly lány lévén nem a felszolgálást nézte ki magának. A pályaválasztás során az ipar olyan ágazata mellett döntött, amelyben cégről cégre szökdécselve – végül biztos révbe jutott. Nekem egy élet kellett az alábbi felfedezéshez (amit ő születésekor, zsigerből tudott):

Ifjúkoromban úgy tartottam, hogy minden dolgozót a munkahelyen eltöltött idő szerint kell honorálni. Ez a teória kettős hibát hordozott magában. Egyfelől – megrögzött idealistaként magamból kiindulva – úgy gondoltam, mindenki lelkiismeretesen, a legjobb tudását beleadva, minden idejét a munkára fordítva végzi a rábízott feladatokat. Másfelől, és ez legalább akkora naivitás volt, a gondolatmenet abból a feltételezésből indult ki, hogy mindenki alkalmas és képes teljesíteni a beosztásából adódó elvárásokat.

Aztán jött a rendszerváltozás, és szembesültem a kiábrándító tényekkel. Nyilvánvalóvá vált, hogy messze nem mindenki töltötte ki munkával a munkaidejét, nem mindenki adta bele a tudása legjavát, továbbá kiderült: alig-alig volt olyan vezető és beosztott, aki hiánytalanul megfelelt volna a munkaköre által támasztott követelményeknek. E felismerés nyomán új elmélet fogalmazódott meg bennem. Mindenki részesüljön a megtermelt javakból olyan arányban, amilyennel hozzájárult a nagy egészhez. Ez már igazságosabbnak tűnt, de ebben is voltak bökkenők. Kissé teoretikusnak bizonyult ez az elv is, hiszen nem kaphat azonos bért példának okáért két, jelentősen eltérő árbevétellel rendelkező, egyébként azonos profilú vállalatnál dolgozó, azonos beosztású, azonos eredményeket felmutató melós. De a munkám során szembesültem olyan tevékenységekkel is, amelyek önmagukban csak ráfizetést jelentettek, ám kiegészítő tevékenységként kifejezetten nélkülözhetetlenek voltak. Az ilyeneknek juttatandó jövedelem mértékének megállapítása nem könnyű feladat: reális meghatározása a nagyobb összefüggések átlátását, megértését kívánja, és erősebb igazságérzetet, pártatlanságot feltételez.

Végül bekopogtatott a rideg valóság. Azt kellett tapasztalni, hogy a jövedelem mértékét egyáltalán nem határozza meg, de még csak nem is befolyásolja a feladatra fordított idő, a szorgalom, a tehetség vagy a hozzáértés, de még az sem, hogy ki mekkora értéket hoz létre a munkájával.

Manapság a jövedelmet leginkább az határozza meg, hogy az egyén hol helyezkedik el a hierarchiában, milyen kapcsolatai vannak, és hogy milyen vastag a bőr az arcán.
Így válhat egy parasztfiúból – anélkül, hogy valaha érdemi munkát végzett volna – átlagot messze meghaladó vagyonnal rendelkező miniszter vagy egy csóró gázvezeték- és gázkészülék-szerelőből az ország harminc leggazdagabbjainak egyike, egy sokszoros milliárdos, aki puszta figyelmetlenségből ezer millió(!) forintnyi osztalékfelvételt volt képes kifelejteni a vagyonbevallásából. Még mondja valaki, hogy a mai világban nincs társadalmi mobilitás!

És bizony, e felismerés a hozadéka miatt is nagyon fontos: a nyugdíj összegét ugyanis (amíg ilyenről egyáltalán beszélni lehet) meghatározza az aktív tevékenységgel töltött idő alatt elért jövedelem, különös tekintettel a visszavonulást közvetlen megelőző időszakban. Az álomcég éves jelentésének adataiból és e weboldalon olvashatókból következik, hogy F. Edina a lehető legjobban helyezkedett. Szemérmetlenül jól… A közpénzen tobzódó, kéjes éveknek köszönhetően havonta érdemtelenül jócskán millióközeli, hacsak nem hét számjegyű nyugdíjjal élősködhet tovább a nyomorultakon: bebiztosította magát egészen a haláláig. Ha a nyugdíja ennek mértékét véletlenül nem érné el, az csak F. Edina elégtelen érdekérvényesítő képességével magyarázható, minthogy annak alapja az Álomcég fejezetben kiszámolt, a dolgozók (levélkézbesítőtől a vezérigazgatóig) átlag 911 ezer Ft-os havi jövedelme; a vállalati (esetenként iparági) sportesemények rendezésének honoráriuma; plusz az eddig nem említett resztli, például a hostesskedés (külföldipartner-pátyolgatás, -szórakoztatás) díjazása .

Vajon rászorult-e F. Edina, hogy kollaboráljon a hatalommal? Tudod kedves látogató, ha nap mint nap egy munkanélkülihez vagy közmunkáshoz és néhány éhesszájú kiskorúhoz, esetleg a nyomorgó szüleihez térne haza, hogy őket ellássa, gondozza, megérteném, ha áruba bocsájtotta volna becsületét, eladta volna a lelkét. Ha a körülmények rákényszerítették volna… De nem, erről szó sincs. Nincs egyetlen támogatásra szoruló hozzátartozója. Körülötte mindenki boldogságban, rendezett anyagi körülmények között él, önellátó – saját lakással. Ha figyelmesen olvastad az eddigi fejezeteket, nem lehet kétséges számodra: van, mit a tejbe aprítania, jut megélhetésre, szórakozásra, mulatozásra, egyáltalán nem kényszerült megalkuvásra, az elvei feladására. Nem erőszak hatására paktált le a hatalommal, és nem is zsarolták meg. Önként tette.

Legalább nyugdíjba vonuláskor hagyta volna abba. De nem. Nem bírt leállni. Nem volt ereje elereszteni a dőzsölést, a harácsolást: magával ragadta a kapzsiság. Persze, azt is mondhatnánk, hogy a dolce vita magánügy… és valóban, voltaképpen az, amíg valaki nem másokat megrövidítve habzsolja az életet, és nem akar belerángatni kívülállókat – hazugságot hazugságra halmozva – a tudtuk és beleegyezésük nélkül.

Amúgy kedves látogató, úgy vagyok vele, hogyha bárkit a gazdagság motivál, ám legyen. Nincs vele bajom mindaddig, amíg az illető kreativitással és/vagy szorgos munkával éri el az álmát. Határozottan egyetértenék azzal, ha például Czeizel Endre, Esterházy Péter, Rubik Ernő vagy akár Farkas Berci meggazdagodott volna. Egyes emberek megérdemelt, kiemelkedő jóléte engem hidegen hagy – a financiális gazdagság számomra semmit sem jelent. Nem vonz, és nem irigylem, inkább együtt örülök az illetővel. Az viszont

kifejezetten irritál, ha valaki érdemtelenül mások rovására gazdagodik, másokat megkárosít, meglop, hogy azzal növelje a saját vagyonát, hogy azzal urizáljon.

Kíváncsi volnék, amikor felszólítottam F. Edinát, hogy szégyellje magát, vajon ezeket ide sorolta-e, amikor a következő pökhendi választ adta:

Mert hát bizony, nem árulta el, hogy mit szégyell. Erről sohasem számolt be. Vajon szégyenkezik-e amiatt, hogy a szűkölködőkön élősködik? Vajon ennek kínos mivolta miatt titkolta előttem, a szeretője előtt is? Mikor hozakodott volna vele elő, és mit hordoz még a tarsolyában? Tényleg elvárta volna, hogy a kedvéért önként dagonyázzak mellette a szennyben, hogy asszisztáljak? Különösen szomorú, hogy három és fél év is kevés volt a tisztességes magyarázatához és bocsánatkéréséhez. Még ennyi kurázsi sincs benne. Ezért gondolom: nem érdemli meg, hogy falazzak neki. Az ilyenek miatt méltatlankodtam korábban (még a volt osztálytársaink előtt is), ami, ha jól emlékszem, valahogy így hangzott:

Örömmel venném, ha F. Edina kiigazítana, ha véletlenül szó szerint nem pont ezt mondtam volna… Természetesen továbbra is nyitott vagyok, és teret adok a véleményének, cáfolatának.

Kedves látogató, természetesen nem akarlak lebeszélni F. Edináról, elvégre nem vagyunk egyformák. Tudom, vannak olyan fickók, akik buknak a talányos, kiismerhetetlen nőkre – ami ugye, egy hazudozó, egy titkolózó esetében a dolog természetéből fakadóan kapásból teljesül, és nagyon sokan mások megrövidítését is pártolják. Még az sem kizárt, hogy F. Edina pont ezek miatt lesz kifejezetten szimpi számodra… De ha nem emiatt, csak egyszerűen tájékozódni vetődtél ide, azt javasolom, ha jót akarsz magadnak (esetleg kettőtöknek), érdemes észnél lenni: igyekezz idejekorán kiismerni a társad, mielőtt oda jutnál, hogy megvesd, ahogy én jártam.

Javaslat búcsúképpen: mielőtt szorosabb szálak kötnének össze benneteket, gondold át, mi az a három legfontosabb ügy, elv, dolog, ami, ha nem teljesül vagy éppen ha megvalósul, hallani sem akarsz a kiszemelt személyről. Beszéld át vele, próbáld megtudakolni, hogy ő miként vélekedik róla, és igyekezz kideríteni, hogy ezen kérdésekben nem akar-e eltitkolni valamit. Ha mindent rendben találtál, és egy jól kistafírungozott, szakadatlanul sportolni és utazni akaró, urizáló, nem egészen fiatal asszonykát keresel, továbbá te is hasonló helyzetben vagy – azonos vágyakkal, esetleg, ha hozományvadász lennél, eljött a te időd. Hajrá!

Ezzel a weboldallal mindössze az volt a célom, hogy – igazodva a kor technikai lehetőségeihez – a körültekintőbbek kezébe mankót adjak a tájékozódáshoz, valamint esetleg megfontolásra késztesselek; ha viszont véletlenül az enyémhez hasonló csapdába pottyannál, kizárólag önmagadat hibáztathasd. Mindazonáltal, ha úgy látod, valamiben tévedek, valamit rosszul gondolok, vagy felkeltettem az érdeklődésed, és többet szeretnél megtudni, csak szólj vagy írj. Van még mit mesélnem…

Készült:
Utolsó módosítás:
2016. 10. 22.

© Tuna András, 2006–2017