Végre! 2008. március 9-én újra dönthetek sorsomról… Megint szavazhatok… Miről is? Hogy legyen-e kórházi napidíj, vizitdíj és tandíj. Bizony, fontos kérdések…

Március harmadikán este fél hét és hét közöttre találkozót beszéltünk meg nálam Enikővel – az egyik szolgáltató igen kedves üzletkötőjével (bocs’, csak kitaláltam a nevet, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam). Már csaknem befejeztük a tárgyalást – úgy negyed nyolc körül lehetett –, amikor megszólalt a telefon. Csengett hangosan, rendületlenül. Felvettem. Csinos női hang csicseregte:
– Jó estét kívánok, X. Y. vagyok a Szonda Ipsostól. 18 és 60 közötti férfitól szeretnék kérdezni.
– Jó helyen jár – mondtam és bemutatkoztam –, férfi vagyok, legalábbis azt hiszem, és a korom is stimmel, de most éppen vannak nálam. Tehetjük-e későbbre a beszélgetést vagy tud-e várni két percet, amíg elbúcsúzom a látogatómtól?
– Akkor, negyed óra múlva? – kérdezte ő, de bizonytalanul hozzátette: – Persze, lehet, hogy akkor már más korosztállyal kell beszélnem…
Hallgattam. Ez egy kissé elgondolkodtatott. Vajon melyikkel?
– Rendben. Kérem, várjon egy kicsit. – mondtam, félve, hogy elszalasztom, de már folytatta is csicsergő hangján: – Melyik városban lakik?
– Milyen számot tetszett tárcsázni? – kérdeztem vissza.
– Várjunk csak… – mondta bizonytalanul – … kit is hívtak nekem? Csak nem budapesti? – derült fel a hangja a felismeréstől.
– De bizony, az vagyok – válaszoltam büszkén.
– Mikor született? – kérdezte tovább rendületlenül.
– Ez… – elharaptam az ezerkilencszázat – ez… bizalmas kérdés… – és a mellettem ácsorgó nőre sandítottam.
– Na jó – sóhajtottam magamban –, az üzletkötő előtt nincsenek titkaim – és bemondtam a dátumot.
– Iskolai végzettsége?
Azt is elárultam.
– Népszavazás lesz március kilencedikén a… – tért végre a lényegre.
– Én nem megyek el szavazni – vágtam közbe kissé udvariatlanul.
– És ha elmenne?
– De én nem megyek.
– De ha mégis? Hogy gondolja?
– Nem megyek, tartózkodom.
– Na jó, nem megy el, de ha elmenne, mit válaszolna az ott feltett kérdésekre? Tudja, a szavazólapon a következő kérdések lesznek: Egyetért-e ön azzal…
Félbeszakítottam: – De én nem megyek el. Végiggondoltam, és úgy döntöttem, nem megyek el.
Ott álltam fél lábon toporogva, Enikő meg már ment volna, hol az egyik, hol a másik lábára állt, és szegény, kényszeredetten mosolygott.
– Rendben. Értem, nem megy el… – folytatta csengő hangon – … de ha elmenne, mit jelölne be?
Be kellett látnom, engednem kell.
– Nos, ha mégis elmennék, kitöltetlenül dobnám a papírt az urnába.
Ki tudja miért, ezt elfogadta. Arra gondoltam, vajon ez a szavazás is titkos lesz? Merthogy a hölgy pontosan tudhatja, hogy kivel beszél. Akár ide, a hálóhelyemre is ellátogathat. Nyitott könyv vagyok. Én meg azt sem tudom, kinek a lánya… ki bízta meg, mikor és miért… (Igaz, a bevallott nevét tudhatom…)
– Tulajdonképpen miért nem akar szavazni? – kérdezte.
Cikáztak az agyamban a gondolatok. Most mit mondjak? Hogy hányingerem van a pártviaskodásoktól? Hogy rettenetesen unom már a sárbirkózást, a mocskolódást, a honatyák aljas, gyermeteg civakodását, egymás lehazugozását? Hogy tényleg az sem igaz, amit kérdeznek? Hogy a pártok kizárólag a hatalom megszerzésével/megtartásával foglalkoznak, ahelyett hogy velünk, emberekkel, az ország jelenével és jövőjével törődnének? Hogy egyetlen ponton tudok a politikusokkal azonosulni: abban, hogy mindannyian a saját érdekeinket tartjuk szem előtt? És hogy abban különbözünk, hogy én – szemben velük – ennél többet nem is tehetek? Hogy gyalázkodás hömpölyög a médiából, időnként még a jámbor emerhárom-Bartók Rádióból is? Hogy az erkölcsi szenny ellepte az utcát, az országot, és főként a parlamentben balkáni állapotok uralkodnak? (Bocs’ Balkán, ez így nem is igaz; ez csak egy elavult szófordulat volt, ami rád már rég nem jellemző.) Hogy a liberálisok szocializmussal meg agymosással riogatnak – miközben ez sem más, mint agymosás? Hogy a konzervatívok lemondanak alapelveikről a támogatók táborának növelése céljából? Hogy az egészségügyi miniszterasszony mosolyogva vágja a képembe azt, amit szemmel láthatóan maga sem hisz el? Hogy a pártok céljaik elérése reményében nem átallják, hogy kisstílű csatározásukba – akár milliárdok elherdálásával – engem is belerángassanak? Hogy mindez mennyire undorító, és hogy ezek miatt a szavazócédula bármelyik négyzetébe is tennék x-et, szembe köphetném magam? Ennyi mindent a telefonban elmondani nem lehet, meg egy kérdezőbiztos nyilvánvalóan nem is kíváncsi rá, és szégyellem, hogy Enikőt is feltartom. Így hát inkább azt mondtam:
– Tetszik tudni, a kérdések mellől hiányzik a szövegkörnyezet. Vegyük például a vizitdíjat. Talán, ha az állam visszaadná az egészségügyi intézményeknek azt, amit elvont, akkor nem nekünk, állampolgároknak kellene pótolni. És ha az átlagos jövedelmünk valamelyest közelítene a nyugat-európai országok kereseti átlagához vagy legalábbis a vásárlóértéke emelkedne, nem volna értelmük ezeknek a kérdéseknek. Összetettebbnek tűnik a probléma, mint amit maguk a kérdések tartalmaznak.
Közben azt gondolom: általános iskolás koromban mennyire felháborított történelemórán a tized meg a kilenced ténye. Hogy a magukat arra illetékesnek nyilvánítók – mert megvolt hozzá a hatalmuk – egyszerűen elvették a másét. Most meg, nemhogy ketted van, de az általam kitermelt összeg durván hetven-nyolcvan százaléka vagy talán annál is több landol az államkasszában. Azt meg két marékkal szórják az arra hivatottak (különben hová tűnne?). Meg, ha a termelékenység, a tudás értéke, az életszínvonal nem lenne olyan nyomasztóan a béka hasa alatt…
– Akkor váltsunk témát! – hallottam a vonal túlsó végéről a felmentő szavakat. Felszabadultan sóhajtottam. Sajnos, egyszerűen nem tudok nemet mondani. Ezzel többen is (vissza)éltek már.
– Ha érvényes lesz a szavazás, és több lesz az igen szavazat, mint a nem, ön szerint lemond-e a kormány?
– Az kizárt. – Hm… mi sem egyszerűbb, mint erre a kérdésre válaszolni.
– És le kellene mondania?
– Ugyan, miért kéne?
– Mit kell akkor tenniük?
– Végig kell gondolniuk az eddigieket, és józan ésszel, bölcsen eldönteni, hogy mit is tegyenek. – Azt már nem teszem hozzá, hogy ezt is kizártnak tartom…
Enikőre pillantok. Látom, kezd csüggedni… – Azonnal az Öné vagyok. – próbálom engesztelni.
– Véleménye szerint lesz atrocitás március 15-én? – hallom a telefonkagylóban.
Érzem, hogy a párbeszédünk a végéhez közeledik, én is kezdek türelmetlen lenni.
– Természetesen, igen. – mondom.
– Ha lesz atrocitás, egyetért a randalírozókkal?
– Nem.
– Miért nem?
– Nem pártolok semmiféle agressziót.
Megköszöntük egymásnak a beszélgetést, elbúcsúztunk, majd elnézést kérő tekintettel fordultam Enikőhöz. Mialatt összehajtogatta pólyás dossziéját, bocsánatot kértem az időrablásért. A folyosón mentegetőzésképpen még elmondtam magamról egy-két becsmérlő szót – és ezzel végre megszabadult tőlem. Én meg bekapcsoltam a tévét, és kimerülten bambultam a képernyőre…

Kedves Látogató!

Távol áll tőlem, hogy rémképeimmel győzködjelek. Sőt, arra biztatlak: menj el szavazni. A leírtak ellenére még mindig fontolgatom, hogy mitévő legyek, mert mégiscsak blamázs, a kivívott demokrácia egyik fontos intézményének arculcsapása és lejáratása lenne, ha érvénytelennek bizonyulna a népszavazás… Nagy dilemma… Csínbe küldtek. Emellett úgy vélem, bármi is lesz a voksolás végeredménye, ennek a népszavazásnak sem lesz igazi nyertese; főleg nem mi: Te meg én.*

---

2/2007. (III. 19.) OVB-állásfoglalás a kampánycsend egyes kérdéseiről
„… Nem minősül a kampánycsend megsértésének, ha a kampánycsend beálltát megelőzően közzétett … információ elérhető az elektronikus tartalomszolgáltató oldalán, akár a kampánycsend ideje alatt is. A kampánycsend megsértését jelenti azonban, ha annak beállta után az elektronikus tartalomszolgáltató akár korábbi, akár a kampánycsend ideje alatt keletkezett ilyen információkat tesz közzé, vagy azokat frissíti.”

*Az utolsó mondattal 8-án, délben egészítettem ki a szöveget, de tekintettel a kampánycsendre csak kilencedikén este (sajnos megkésve) frissít(h)ettem az oldalt…