Every man’s life is a fairy tale written by God’s fingers.
Hans Christian Andersen

A délceg királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, az Ópe-pe-pe-pe-perenciás tengeren, sőt, az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta markú falac túr, volt egyszer egy királyfi. Nagyon szerette a szüleit és a húgait, ám egy napon bejelentette:
– Édesanyám, édesapám! Úgy hallottam, hogy a szomszéd ország királya hamarosan megtámadja hazánkat, ezért elmegyek világot látni, hogy megismerjem és kitanuljam a hadászat csínját-bínját.
Azzal felkapaszkodott fehér lovára, eltette az édesanyjától kapott útravalót, és szép lassan elkocogott. Szálegyenesen ült a paripán, fehér nadrágja feszült a combján, gyönyörű arany haja óriási fürtökben omlott a vállára. A kardja meg csak úgy csillogott-villogott a derekán. Öröm volt nézni. Érthető hát, hogy a szülei és kishúgai ott tolongtak az ablakokban, amíg el nem tűnt a láthatáron.

Ment, mendegélt (akarom mondani, poroszkált) a királyfi, amíg el nem fáradt. Akkor keresett magának egy szimpatikus szénakazlat a mezőn, megpaskolta és lefeküdt rá aludni. Édes álmában látta a másik szomszéd király lányát, amint az ablakban egy gerlicével beszélget. A királylány egyre csak azt kérdezgette a szelíd madártól:
– Hol késik az én drága párom?
Nem tudta szegény, hogy a királyfi egész más okból hagyta el a szülői házat (illetve várat). Telt-múlt az idő, múltak a napok, a hetek és a hónapok, a királyfi rendületlenül haladt tovább; mígnem egy sűrű erdő kellős közepén találta magát. A földet – mint valami perzsaszőnyeg – virágokkal tűzdelt tömör, puha moha borította. Nézett balra, nézett jobbra (sehol egy autó, nyugodtan átmehet), de a rengeteg fán kívül mást nem látott. Nem esett kétségbe, elővette furulyáját, és kétszer belefújt. (Mondanom se kell, a furulyahangtól nem változott semmi, legfeljebb a közelben tanyázó nyulak ugrottak jókorát, és a királyfi ettől kezdve legalább nem félt a rengetegben.) Vett egy nagy levegőt, és újra nekiindult. Egyszer csak mit lát? Egy kastély tornyai rajzolódtak ki a fák koronái között. Kíváncsi lett a királyfi, közelebb ment és bekopogtatott a kapun. A kopogása csak úgy visszhangzott a rengetegben. (Ez egy baromság, mert az erdő inkább elnyeli a hangot, mintsem visszaveri.) Várt egy darabig, majd minthogy nem válaszolt a kutya sem, elhatározta, hogy benyit.

Ahogy hozzáért, nagy meglepetésére a kapu nyikorogva kinyílt. Kicsit megrémült, hogy magánlaksértést követ el, de erőt vett magán és… és… és… belépett.
– Ha már bent vagyok – gondolta –, körülnézek.
Még a padlásra is felment. Szólongatta a kastély lakóit, de nem érkezett válasz. A vastagon lerakódott poron látszott, hogy nagyon-nagyon régen nem tette ide be emberi kéz a lábát. (Halvány dunsztom sincs, hogy honnan került oda ez a rengeteg por, hiszen, ahogy mondtam, az erdő földjét puha moha borította, ráadásul a kamionok is messze elkerülték a vidéket.) Végighúzta a kezét a stelázsin (meg ne kérdezd, hogy miféle bútor az, fogalmam sincs, és nem fárasztanám magam azzal, hogy utánajárjak az interneten), majd rémülten csapkodta össze két kezét, hogy leverje a rátapadt piszkot. Rá kellett jöjjön: a kastélyt régóta nem lakhatják. Lassan besötétedett, ezért elhatározta, hogy ledől. Fekvőhely után nézett, és egy baldachinnal fedett franciaágyat talált a harmadik szinten, az egyik belső szobában. Nyomban bele is dőlt (na, nem a kardjába, hanem) a puha párnák közé. Porfelhő szállt fel a magasba, jelezve, hogy az ágynemű rég volt a Patyolatban, de erről már nem szerzett tudomást, rögtön elnyomta az álom.

Másnap reggel, ahogy felébredt, és kinyitotta a szemét, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. Pislogott néhányat, megdörzsölte a szemét, körülnézett. Percek teltek el, mire egyáltalán derengeni kezdett az előző nap néhány apró részlete. Behunyta a szemét, és mélyen elgondolkodott.
– Hol vagyok? Hogy kerülök ide? – kérdezte magától.
Ahogy ébredezett, végre eszébe jutott, hogy előző nap mi minden történt. Elhatározta, hogy most már feltérképezi a kihalt kastélyt. Tervet készített: felmegy a legfelső szintre, és onnan ereszkedik lefelé – menet közben pedig papírra veti a tapasztalatait. Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, a hatodik szobában talált valami fantasztikusat: egy kézzel írt, óriási könyvet (olyat, amilyet manapság klimatizált helyiségben tartanak a múzeumokban). Elkezdte olvasgatni, és egyre izgatottabban forgatta a lapjait. Egy varázskönyvet tartott a kezében. A legkülönfélébb trükköket, módszereket mutatta be a könyv. Csak úgy falta a betűket. És elérkezett ahhoz a fejezethez, ami meghatározta további életét: Hogyan teheted magad láthatatlanná? volt a címe. Mintha mindig is erre vágyott volna; izgatottan, azonnal hozzáfogott a varázsszer összeállításának. Észre sem vette, ahogy múltak az órák. Lázasan rohangált hol az egyik, hol a másik szobába az összetevők után kutatva, hol pedig az erdőbe a megfelelő növényért. A munka nem bizonyult hiábavalónak. Estére (az agresszív vegyületek egymásra hatásától) ott fortyogott a lombikban a kész keverék. Elhatározta, hogy másnap kipróbálja – és azzal lefeküdt aludni.

A következő napon rendkívül korán felébredt – lehetett vagy hajnali fél négy. Egyből magához tért, és rohant a lombikhoz. Fölösleges volt aggódnia, a teli lombik ott díszelgett az asztalon. Felvette, nézegette, szagolgatta, majd óvatosan letette. Erőt gyűjtött. Az villant át a fején: mekkora hecc lesz, ha láthatatlanul hazamegy, és jól megtréfálja a húgait. No, meg az ellenséges királlyal is könnyű lesz így elbánnia. De ezek a gondolatok azon nyomban el is illantak, amint a szájához emelte a lombikot. Szopogatta, szürcsölgette a nedűt. (Nem mondhatnám, hogy finom volt, de nem is azért készült.) Amikor a felénél járt, tartott egy kis szünetet. Végignézett a testén – és csodák csodája! – áttetsző volt a karja, a lába. Izgatottan felhörpintette a maradékot. Akkor jutott eszébe:
– Hoppá! Most láthatatlan leszek, de hogy varázsolom magam vissza?
Szörnyű balsejtelme támadt. Izgatottan kezdte lapozni a nagy varázskönyvet, de sehol sem találta a leírást. Akkor a könyv legvégére ugrott – a tartalomjegyzékhez. Nagyot sóhajtott. Ott virított a keresett leírás: a 163. oldalra mutatott. Gyorsan fellapozta az oldalt, ahol ez állt: „A trükköt a Csoda itt, csoda ott című könyvben találod.” Elfehéredett (volna, ha látszott volna), és így, most már láthatatlanul, lázasan kutatni kezdett a kastélyban… Mindhiába, mert az idézett mű sehol sem volt. Tűvé tette még a vécéket is, benézett a szekrények mögé, sőt, a padláson reszkető kezekkel bontani kezdte a kéményt. Sehol semmi. Rémülten szaladgált föl és alá (még a ládára is fölszállt). Egy kis idő múlva megnyugtatva magát, elhatározta, hogy pontos terv szerint kutatja át a kastélyt. Hiszen rengeteg ideje van. Teltek múltak a napok, a hetek, a hónapok, az évek és évtizedek, de a kutatás nem vezetett eredményre…

Fogalmam sincs, hogy közben mit evett. Rég elfogyott a hamuban sült pogácsa, amit édesanyja, a királyné csomagolt be neki. Az úton, még csak hagyján. Ha akart, betérhetett a parasztok házába vagy egy-egy étterembe. Mindenütt szívesen fogadták és megvendégelték. De itt, az erdő kellős közepén, ahol a madár se jár, nincs egy rohadt CBA vagy Közért, és a Lidl is elérhetetlenül messze – legalább három hét járásnyira – van… Csak nem állt neki idő közben rizst, gabonát vagy krumplit termeszteni? Na és, ha arra adta volna is a fejét, akkor mi van? Milyen energiafajtával főzött, sütött volna? Az erdő közepére nem jut el a gáz és a villany, a védett fákat meg nem szabad kivágni, eltüzelni. És ez a kérdéseimnek csak az egyik része. Mit ivott és hogyan mosakodott, mikor egy fránya kút nem sok, annyi se volt a környéken? Nagyon nem értem, hogyan telt el étlen-szomjan ez a néhány évtized. Hát a ruházata meg a cigaretta stb.? Igaz, ruhára nem volt szüksége, hiszen láthatatlanná vált. A keresésen kívül mivel verte el az időt, ha nem volt DVD-lejátszója, de egy vacak videó-magnója sem? Ki takarított rá? Hagyta ebek harmincadjára rohadni a kastélyt, úgy, ahogy rátalált? Vajon ennyi idő alatt nem volt szüksége egy szemüvegre? Szóval, vannak még nyitott kérdések (ahogy többnyire más mesék sem foglalkoznak ilyen, mellékesnek tűnő dolgokkal)…

A királyfi már-már beletörődött, hogy örökre magára marad, és soha többé nem lesz látható, amikor egy szép napon betoppant egy vén boszorka. Igazán nagy meglepetés volt. A királyfi teljesen elszokott a társaságtól. Még annak sem találta a módját, hogyan tudassa a boszorkával, hogy ő is ott van. Persze, erre semmi szükség sem volt. A boszorka pontosan tudta, hogy nincs egyedül a kastélyban. Még azt is tudta, hogy a rajta kívül jelen lévő személy egy délceg királyfi, aki láthatatlanná változott mintegy hatvan évvel azelőtt. Azt mondta:
– Kedvesem, tudom, hogy itt van. Sőt a varázsszemüvegemmel még látom is (ha akarom). Nemsokára ideér az unokahúgom, mert ide beszéltük meg a randit. Ha akarja, addigra visszaváltoztatom – kívülről tudom a Csoda itt, csoda ott tartalmát –, és akár egybe is kelhetnek.
A királyfi rettenetesen megörült. Két legyet egy csapásra. Visszaváltozik, és hosszú, egyedül töltött több évtized után végre meghitt társasága lesz (a másik szomszéd király lányáról már rég megfeledkezett). Serényen készülődött. Előkészítette a húsz évvel korábban – a hetediken véletlenül – talált fehér inget, nyakkendőt és bordó bársonyöltönyt. Csak azon szomorkodott kissé, hogy zoknit és cipőt nem talált.
– Sebaj – mondta a boszorka nagyvonalúan –, majd én varázsolok.
Így minden akadálya elhárult a teljes boldogságnak. A királyfi átszellemülten futkosott a kastélyban, és türelmetlenül várta a visszaváltozást. Szólongatta is a boszorkát, aki végül előkerült a beígért zoknival meg egy 42-es (a királyfi lábára kicsit nagy), divatos cipővel.
– Üljön le, kedvesem – kérlelte a felajzott királyfit.
A királyfi alig tudott uralkodni magán, de azért leült. Fészkelődött a székben, nem találta a helyét örömében. Végül, amikor egy kicsit megnyugodott, a boszorka hozzálátott.
– Abrakadabra! – suttogta – Nyílj meg szám, de jó ez a szám – mondta egyre hangosabban, miközben Korda György Lady Carneval című dalára gondolt –, a hetes a legszebb szám! – a végét már csaknem kiabálta. – Nyílj meg föld, ha ez a királyfi nem változik vissza! – üvöltötte.
Nos, mit gondolsz, mi történt? Eltaláltad! A királyfi újra láthatóvá vált! Nem kellett hozzá semmiféle (a környezetre ártalmas) vegyszer.
– Elég rendetlen – közölte a boszorka, ahogy a révületéből ocsúdva a királyfira emelte a tekintetét –, fáradjon ki az előszobába. Ott a tükör, igazítsa meg egy kicsit magát. Addig én kiugrom az unokahúgomért.
A királyfin nagy izgalom lett úrrá. Hosszú évtizedek után újra láthatja magát! Fürgén igyekezett a szobából kifelé. Ahogy az előszobában a tükör elé ért, földbe gyökerezett a lába. Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta. A látvány frenetikus volt. A tükörből egy csimbókokban lógó, ősz hajú és szakállú, ráncos képű, megfáradt, megtört tekintetű öregember nézett vele farkasszemet.

Hamarosan vidáman csevegve megérkezett az előszobába a boszorka is – jobbján az unokahúgával. Ott találták az öreget a tükör előtt összerogyva. Már nem élt…

Készült:
Utolsó módosítás:
Sütijóváhagyás:
2008 áprilisa
2008. 05. 16.
2015. 08. 20.
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS level 2
© Tuna András, 2006–2015