A konfliktus abból indult, hogy a volt osztálytársam (1966–1970) szerette volna, ha titokban marad, hogy egyharmad évszázadon át hármas életet élt – egyrészt titkolta előttem, hogy az osztály tagjai (vele együtt) engem nemkívánatos személyként kezeltek, másrészt ezzel egyidejűleg előttük titkolta kettőnk kapcsolatát, harmadrészt a világ maradék része előtt titkolta e két titkát –, majd egy szép napon, amikor az érdekei úgy kívánták, elárulta nekem, hogy az osztálytársaim legalább negyed évszázadon át kiközösítettek. Egy levélben ezt írta 2013 júliusán:

Ebből nemcsak az derül ki, hogy – ahogy kitettük a lábunkat a középiskolából egészen a beismerésig (tehát 43 éven keresztül!) – végig tudott róla, de az is, hogy szó nélkül hagyva ebben együttműködött. Most is csak zsarolás céljából vágta a fejemhez, hogy elmenjen a kedvem az osztálytársaim közé menni, hogy a titka előttük ne derüljön ki: amíg ők engem kiutáltak, ezt elhallgatva – mélyen a szemembe nézve – folyamatosan hazudozott. Újra és újra felkeresett, mosolyogva életben tartva a kapcsolatunkat. Kezdve azzal (ahogy felfrissítette az emlékezetem, mert jómagam már elfelejtettem), másállapotban, tehát elég korán, a családi életük hajnalán, miután összekapott a férjével, hozzám szaladt, hogy a válltömésemen kisírhassa magát, és amikor már mi is két nagyobbacska gyerekkel négyen voltunk, bemutassa nekem a családját, összejöjjünk egyszer-egyszer (idővel a feleségemmel, később az élettársammal is jóban lett), összehozzon a gyerekei apjával, eldicsekedhessen, hogy milyen családi fészket hajtott ki belőle stb. Miközben emellett vagy ennek ellenére, ez idő alatt egyetértve a megkülönböztetéssel, időnként újra és újra körülöttem lebzselt, hozzám törleszkedett – később a szeretőm lett, aminek révén megismerve a 40-50 fős családomat behízelegte magát azon rokonaimnak, akik valamilyen okból éppen kapóra jöttek. És e hosszú idő alatt – a gyermekkori ismereteim alapján – eszembe sem jutott vele szemben bizalmatlannak lennem. Ezzel nagyot hibáztam. Jutalmul a hátamba döfött egy kést.

Talán elidőznék egy kicsit a vallomásán. Tényleg ennyiből állt volna, hogy véget vessen a hitványságnak? Ekkora fáradságot jelentett volna? Csak be kellett volna dobnia? És nem jutott eszébe, csak 2008 tavaszán („sok-sok”, valójában csupán 5 évvel az aljas beismerés előtt), amikor szeretőként nem hagyhatott ki, ha lebukás veszélye nélkül továbbra is részt akart venni az osztálytársak bulijain?

Amúgy a szeretőm megnyilatkozásában van egy figyelemreméltó megállapítás: ahogy a hazugságát minősíti. Azért az jópofa, hogy magával szemben milyen megengedő. Még korábban volt egy néhányfordulós diskurzusunk a kegyes hazugságról – persze, fordított felállásban, azaz én voltam terítéken. Rendesen körüljártuk a kérdéskört, és bizony jól megkaptam a magamét… A szeretőm akkor tudomásomra hozta, hogy számára még a kegyes hazugság is elfogadhatatlan. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen eklatáns példát tartogat számomra? Nos, én vele szemben úgy látom, hogy e hazugsága egyáltalán nem sorolható a kegyes hazugságok közé. Mert az egy dolog, hogy eltitkolta a kirekesztést. Csakhogy ezt másfél emberöltőn át – aktív részesként, a szemembe mosolyogva, folyamatosan tette. Ráadásul ezt a hazugságot körüllengi a rasszizmus fuvallata. Azért, ez nem mindegy. Ha van valaki, akivel szemben kegyes, az nem én vagyok, hanem kizárólag saját maga.

És látod kedves látogató a szeretőm idézett, utolsó mondatát? A lelki zsarolás és az azzal kiváltani remélt bűntudatom révén elvárta volna, hogy nyeljem le ezt az aljasságot, és fedezzem; hazudjak a kedvéért (akár életem végéig), csak hogy „ne tegyem ki kínos kérdezősködésnek” – akit valaha szerettem… Nem értem. Vajon ennyire hülyének néz?! Vagy képes ennyire eltéveszteni az arányokat? Vagy ahhoz szokott hozzá, hogy a pasik mindent elnéznek neki? Mind ilyen kis pipogya fráter volt? És még arról sem hallott, hogy ne legyen szemét azzal, akitől szolidaritást vár? Egyszerűen nem engedhettem meg, hogy válasz nélkül maradjon, ha eddig senki nem tudatta vele, hogy ezt nem lehet. Véget kellett vetni az ámokfutásának. Az ő érdekében is.

Ezen a hitvány megnyilatkozáson húztam fel magam, és reagáltam felháborodva egy levélben először két hónapra rá röviden, de annál dühödtebben az osztálytársainknak – élesen visszautasítva a kirekesztést. Volt köztük, aki ezután csitított, mondván, rövid az élet; volt, aki megelőlegezte az együttérzését; de olyan is, aki nem is értette, miről beszélek.

Ám a szeretőm egy további hazugságára is fény derült az önleleplezésből, és ezt nagyon halkan – csak zárójelek között – szintén ebben a levelemben érintettem:

Ugyanis azt nem tudom elképzelni, hogy az osztályfőnökünket (ezentúl legyen ofő) – aki igencsak szuverén és határozott egyéniség – bárki érvekkel, pláne erőszakkal eltérítse attól, amit a fejébe vett. Márpedig, minthogy az évente megrendezett összejöveteleket nála tartották, nyilvánvalóan ő határozta meg a jelenlévők összetételét – azaz, hogy például engem meghívjanak-e vagy sem. Ezért hát, amikor a szeretőm ebben a dicsőséges kijelentésében a maga mentegetésére az osztálytársakat bemószerolta, valójában a kontójukra az ofőnek falazott, ami valószínűleg tudatos megtévesztés volt, de persze, az sem kizárt, hogy végig sem gondolta, mit beszél, csak ösztönösen, zsigerből hazudott.

A kirohanásomra a szeretőm másnap reagált. Ennek módja, ha a levele ködösítés, hazudozás, bagatellizálás és témaelterelés zárthelyi dolgozata lenne, a maximális tízből tíz pontot érne, mert nem ám az általam küldött levél alján lévő „Válasz mindenkinek” („Reply to all”) gombra kattintott, hanem egy másik körlevélben lévőre, ami az én levelemmel párhuzamosan az osztálytársak között röpködött, és amibe nem akartam beszállni. Az mellékes, hogy ezt a szeretőm direkt vagy véletlenül tette-e. Azért jutalmazom a maximális pontszámmal, mert a válasz olvasásakor már nyilvánvalóan senki sem emlékezett pontosan a levelem részleteire, és azt sem tartom valószínűnek, hogy bárki (rajtam kívül) összevetette volna a kettőt (nekem is csak azért ment könnyebben, mert a sajátomat kívülről ismertem). Szóval, ködösítésből egyszer 10 pont!

A megszólítás és egy érdektelen kijelentés (szemmel láthatóan csak egy odavetett alibimondat) után rögtön rátért a lényegre. Biztosította a társaságot arról, hogy megérdemlik a tisztánlátást, azaz az ő segítségét, hogy egy kicsit érthetőbb legyen a levelem (utalva arra, hogy a kirohanásom nem volt egészen az ). Igazán derék tett elébe menni a dolgoknak, és megadni a pajtásoknak, ami nekik dukál, de azért nem kellett volna ilyen fukarnak lennie; a tisztázásra mindössze egyetlen rövidke mondatot szentelt (ami tisztázás helyett inkább egy jókora füstbombának bizonyult; plusz 20 pont!). Ezt írta:

(Az „én” helyetti „év”-elütés az övé – ami arra utal, hogy tudat alatt rengeteget foglalkozik az idő múlásának személyiségére gyakorolt hatásával. )

Már az egy évvel ezelőtti levelem írásakor is jókat vihogtam, amikor elidőztem ezen az „elkottyantott” igén:

Vajon a szeretőm mennyit agyalhatott, amíg ez a szó a fejéből kipattant? Akár egy mentőöv a vad hullámzásban… Ha ezt a szót hallom, valami gyermeki botladozásra gondolok (például, hogy egy kiscsoportos letépi egy baba fejét, amit a társa véletlenül elfecseg az óvónéninek). Itt persze, egyáltalán nem ilyesmiről van szó, hanem, hogy engem – az osztálytársainkat felhasználva – pofán csapott (az ügyes, megtévesztő bagatellizálásért plusz 10 pont).

De most komolyan!, összevetve ezt a nyúlfarknyi mondatát az emlékeztetőben idézett bekezdésével: elárult „egy sok-sok évvel ezelőtt elhangzott párbeszédet”?! Mi van?! Hűha…!!! Nahát!!! Hiszen erről eddig egy árva szó sem esett! Ez volna hát a magyarázat?, miközben zsarolás céljából azt vágta a képembe, hogy az osztálytársaim nem hívtak (ami negyed vagy inkább egyharmad évszázadon keresztül – évről évre – folyamatosan történt). Mi köze ennek egy egyszer elhangzott bármilyen, és most felfedett párbeszédhez? Ezért a terelésért plusz 10 pont jár.

Ám, ha már a sors (vagy inkább a szeretőm) ezt hozta, foglalkozzunk ezzel! Talán érdekes volna megtudni, hogy mit jelent az említett sok-sok év, azaz, mikor hangzott el ez a párbeszéd? Kik között zajlott? A szeretőm is beszélgetőtárs volt? Ha nem, véletlenül hallotta meg, ahogy éppen arra járt, vagy sunyi módon, stikában kihallgatta? De a fő kérdés, hogy mi hangzott el akkor, és mi volt a célja. Vajon ez a kis beszélgetőtársaság – az osztály többi tagja kihagyásával – ott helyben eldöntötte, hogy életem végéig milyen legyen a kapcsolatom az összes osztálytársammal? Ezek elhallgatása a felmérő dolgozatban megérdemelten további 50 pontot ér! Vajon volt-e a társaságban olyan, akinek ez a kijelentés szöget ütött a fejében, aki rákérdezett? Vajon kíváncsi volt-e bármelyikőjük, hogy a szeretőm mentegetőzésében miféle párbeszédet emleget? Vajon volt-e olyan, aki nem fogadta el ezt a magyarázatot? E mondat elolvasása után vajon mindenki tisztábban látott, és csak nekem vált még zavarosabbá a történet? A gondolatok összekuszálásáért megszavazok további 20 pontot.

Mindenesetre megállapítható, hogy a szeretőm ösztönösen felfedezte a hír, mint műfaj természetét! Rájött, hogy megtévesztés céljából csak a ki?, mikor?, hol?, mit?, esetleg miért? kérdésekre adott választ kell homályban tartani (soron kívül plusz 30 extra pont!). Utána meg ezt mondta:

Bizony, bizony… Komoly oka és előzménye volt, és tényleg nem tartozott az osztálytársainkra. Ugyanis a meggondolatlanságának nem volt más a célja, minthogy elmenjen a kedvem közéjük menni, hogy ennek révén ne derüljön ki előttük a titka – hogy továbbra is az orruknál fogva vezethesse őket. Plusz 20 pont!

Majd az ezt követő mondatával jött az igazi csattanó. Igaz lehet a közmondás, ami valahogy így hangzik: „Aki másnak vermet ás, a saját dugába dől bele.” Jómagam hamar felismertem a törvényszerűséget: ha hihetőn, hitelesen akarsz hazudozni, hogy konzekvens légy, hogy minimálisra csökkentsd a lebukás esélyét, minden egyes húzásod meg kell jegyezned – amire alkalmatlannak minősítettem magam, ezért gyerekkorom óta tartózkodom tőle. Erre a szabályra nem volt tekintettel a szeretőm. Ha nem egy másik levelet választott volna válaszolásra, egy egyszerű mozdulattal vethetett volna egy pillantást az írásomra, amivel megelőzhette volna a következő kijelentését:

Ezzel a korholással, amit minden valószínűség szerint nekem szánt, végre nyilvánosságra hozta a volt kapcsolatunkat, a négy és fél évig tartó intim viszonyunkat , hiszen két (meglett korú) felnőtt csak nem ragad le a plátói szerelemnél, ha megpróbálják megidézni az ifjúságot!!! Hát – Orbán úr, a miniszterelnökünk szavait idézve – a szeretőm ezzel lábon lőtte magát! A titkolózásának annyi! (Pedig rá való tekintettel milyen kínosan ügyeltem: az istenért!, ki ne derüljön a levelemből, hogy ezt az arcpirító hírt melyikőjük árulta el, és hogy az illetővel milyen jellegű volt a kapcsolatom.) A levelemben ugyanis így fogalmaztam:

Ezért a durva hibáért büntetésül 20 pontot levonok az eddig elért összpontszámából! Mindez valószínűleg nem derült ki az osztálytársaim számára, mert gondolom, egyikőjük sem tette egymás mellé a két levelet…

Majd végül, folytatva az elterelést kiközösítésről és annak elárulásáról (plusz 10 pont!) – az osztálytársakhoz dörgölőzve magánügyről beszélt:

Tehát az egész nemcsak kettőnkre tartozik, de még magánügy is. Hmm… Úgy vélem, ha például – a szeretőm által korábban sohasem megtapasztalt – élvezetfokozó hálószobatitkainkról meséltem volna az osztálytársainknak, igaza lenne. Az mind magánügy. De itt, erről szó sincs! Azon háborodtam fel, hogy legalább negyed évszázadon át minden indoklás nélkül kirekesztettek. A helyzet az, hogy egytől egyig mindannyian részesei voltak, tehát nyilvánvalóan nem magánügy: mindegyikükre tartozik. Ha viszont ezt a megjegyzését az előző kijelentésére értette, az az ő hibája. Talán nem kellett volna az ifjúság megidézésével elterelni a figyelmet a kiközösítésről, amiről az egész „magyarázatában” egy árva szót sem ejtett. Minthogy a megszólalásának ez az elterelés volt a legfőbb célja, jutalmul külön 50 pont jár. (Az összegyűjtött pontok száma alapján a szeretőm jogosult igényelni a felvételét a százhatvan és egynéhány fős kormányba! ).

Hát kedves látogató, gondoltam, ha valaki, te tényleg megérdemled a tisztánlátást… Kiderült, a félreértéseket eloszlató válaszlevél tele van félrevezetéssel és megtévesztéssel. Jómagam korábban az ilyen húzásokat kapásból benyaltam, mert a szeretőmnek fenntartás nélkül mindent elhittem.

Magyarázatra és bocsánatkérésre várva kilenc kisebb-nagyobb fejezetben egy tisztelettudó, kérdésekkel és véleményekkel telepakolt weboldalt írtam (a bevezetővel és befejezéssel együtt) mintegy 71 ezer leütéssel (betűvel és írásjellel), ami apró betűkkel nagyjából 21 A4-es oldalt tölt meg. A címe Tündérkém! lett. A fejezetek száma azért kilenc, mert a tizedikben szerepelt egy – szintén kárvallott – osztálytársunk, és amikor ezt a fejezetet átadtam neki jóváhagyásra, azt kérte, ne tegyem közzé (fogalmam sincs, miért ellenezte, talán fél a szeretőm haragjától). Az ominózus weboldalt ezen írás megjelenéséig kizárólag a szeretőmnek mutattam meg (és az ő tudtával egy közeli családtagomnak, hogy lássa, én nem titkolózom; hogy érzékelhesse a viszonylagos diszkrécióm mellett komolyan beszélek – más kérdés, hogy az illető rokonom akkor el se olvasta). Erre a meglehetős terjedelmű írásra (amiben rengeteg olyan információ található, ami kiegészíti az itt leírtakat) a szeretőm nagyjából fél tucat, azaz hat (1-4 soros) kurta bekezdésben válaszolt, aminek legkonkrétabb kijelentései a következők voltak:

Köszike! Az okos döntés – jó döntés. (Azért a másfél emberöltőn át tartó hazudozás megindoklása talán mégis megért volna egy próbát. Egyetlenegyet. ) Egyidejűleg azt is kértem, hogy az írásomat mutassa meg a családjának. Nos, ez utóbbi ötlet nem igazán nyerte el a tetszését, és a dühödt reagálása sem mondható kölniillatúnak. (Kiderült, a szeretőm tanult a hagyományainkból. Ahogy a magyar nép igyekszik elhallgatással meg nem történtté tenni a múltja gyalázatos mozzanatait – alkalmanként akár annak tagadásával is –, a szeretőm is azt hiszi, ha valamiről nem beszélünk, az nem történt meg. Azt, hogy a lelkiismeret-furdalása vezérli-e vagy inkább csak az zavarja, hogy a környezete olyan dolgokat tud meg, amit ő titkolni szeretne, most nem firtatom; ez a kérdéskör túl messzire vezetne.) Nagyjából ekkor történt, hogy a szeretőm – meghagyva az önálló gondolkodás jogát –, nagyvonalúan megengedte, hogy tetszés szerint képzelegjek és vélekedjek.

Minthogy ez elfogadhatatlan reagálás volt, rá akartam venni a magyarázatra, illetve esetenként a bocsánatkérésre, és azon tűnődtem, mi lehet az az érzékeny pontja, amit megérintve érzékeltethetném vele, hogy nem elégít ki a válasza. Ismerve a környezetét manipuláló titkolózását, a végtelen prűdségét, képmutatását céloztam meg. Így vettem célba a szemérm(esség)ét – először csak neki. Talán nem értette a célzást, ezért durvábbat léptem, már az egyik rokonomat is bevonva. (Majd jóval később, épp egy éve az osztálytársaink előtt is.) Végképp felháborított, hogy ez idő alatt még mindig ott sündörgött a családom körül. Úgy kellett külön tudatnom vele, hogy ez így nincs rendjén. Magától észre sem vette…

Ezután egy elképesztően ravasz tárgyalási stratégiát választott! Úgy döntött, hallgat. Nem, nem meghallgat, hanem elhallgat – akár az ostobák legfifikásabbjai. Bravó! Az okos döntés – jó döntés. Ezt valószínűleg tanítják a jobbiknak, bocs’, ez elütés volt!; a jobbaknak, mert tavaly december elején, hasonló helyzetben a kormányfőnk a függöny mögé bújt a parlamentben, amikor nem akart válaszolni kellemetlen kérdésekre. A különbség csak annyi, hogy a szeretőmnek nem korlátozzák a törvények négy hétre a szótlanság időtartamát. (Tegyük gyorsan hozzá – különösen a szeretőm kedvéért –, a „ravasz” melléknév irónia volt. Valamivel helyesebb jelző a „butuska” lett volna. Mert hát lehet, hogy a szeretőm életében volt valaki, akinek végighazudta a fél életét, utána ezt zsarolás céljából a képébe vágta, majd elhallgatott, aminek következtében az illető – mintegy csettintésre – mindent megbocsájtott és elfelejtett neki, ám nem vagyunk egyformák. Ahogy a gyógyszer hatásfokát is százalékos értékkel jellemzik – azaz, hogy egy felmérés során, mondjuk, tíz főből hány tesztalanyon tapasztalták a pozitív hatását –, ezt sem lett volna szabad extrapolálnia. Rám nem úgy hatott, mint a szeretőm másik delikvensére. Én ettől még nem bocsájtottam meg, és nem felejtettem el semmit.)

Szóval, némaságba burkolózott, ami több dologgal is magyarázható. Leginkább azzal, hogy nem tudja vállalni a szavai következményét (az kérdés, hogy képesség vagy tisztesség híján). Az önérzete nem engedi a bocsánatkérést (az apukája rém büszke lenne rá). Erről az jut eszembe, hogy a kiskutyák, miután kipottyantják magukból az ürüléküket, tesznek még egy-két tétova, rángó mozdulatot a hátsó lábukkal, amivel jelzik: – Ó, én tudom, hogy el kéne földelnem a saram – ez van genetikusan beléjük kódolva –, de inkább a gazdimra hagyom! – Ennyiben többek a szeretőmnél.

Azonban a hallgatása hordoz még egy üzenetet: a feltételezés, a gyanú nyilvánvalóan jogos, mert csak egy bolond hagy szó nélkül igaztalan vádaskodást – pláne ilyen kényes kérdésben. Egyébként, bizonyos szempontból egyetértek vele: a némasága mindenképpen hasznos, mert így legalább további titkokat nem kottyanthat ki, több leplet nem ránthat le az osztálytársairól meg az ofőről, és némán nem is hazudozhat tovább.

És elérkeztünk 2015 tavaszához, az egy évvel ezelőtti, szépségdíjas megmozdulásához. Amikor én éppen külföldön voltam, a halmazat betetőzéseként a szeretőm kifundálta vagy végrehajtotta az eddigi legalávalóbb lépését: az ofőt durván félrelökve átvette a rasszista kezdeményezést (mintegy magához ragadva a stafétabotot).

Az útról hazaérve gyanítani kezdtem, hogy a szeretőm (dühében és félelmében elkeseredett lépésre szánva el magát) saját maga írta meg és küldte szét a meghívót a következő, májusi összejövetelükre – fittyet hányva a korábbi közbenjárására –, engem sunyi módon, szó nélkül kihagyva. És bizony, a feltételezésem beigazolódott, mert nem kaptam sem meghívót, sem értesítést, sem elutasítást. Köszike! Az okos döntés – jó döntés. A korábban belém döfött kést ezzel megforgatta a hátamban. Ha mindez nem így történik, idővel esetleg csendben továbbléptem volna… de a minden indoklást nélkülöző mellőzés (a kirekesztés) – nekem véleménynyilvánítás és egyben a személyem elleni durva támadás. Hát, ez váltotta ki belőlem az alpáriságot, ez volt az, ami úgy kiakasztott, hogy olyasmire ragadtattam magam, amire még soha: az erre reagáló levélben valamennyi osztálytársam előtt írásban(!) emlegettem mindenféle obszcenitásokat.

Ezzel a húzásával a szeretőm túl messzire ment. Még az sem tart vissza, hogy akadhat olyan, akinek a szemében hülyét csinálok magamból. Inkább gondolják így egyesek, minthogy a szeretőm csináljon belőlem bohócot – akár annak a lehetőségével, hogy azt terjessze rólam: elment az eszem (ennek az esélye felől nincsenek kétségeim). Habár, ki tudja?, azért talán mélyebbre már nem süllyed.

E sumák, cinikus lépést több szempontból vizsgálhatom.

Kedves látogató, valószínűleg te is úgy vagy vele, ha az utcán nem akarsz összetalálkozni valakivel és meglátod, egyszerűen átmégy a másik oldalra, vagy egy hátraarc után elindulsz az ellenkező irányban. Én legalábbis ezt teszem. Nem így a szeretőm, aki durván, erőszakkal inkább engem lökött át az utca túloldalára.

Amennyire tudom, egy per nagyjából a következőképpen néz ki. A kárvallott jogos vagy annak vélt panaszával – elégtételben reménykedve – felperesként az ügyvédje (esetleg az ügyészség) közreműködésével jogi eljárást kezdeményez. Ebben részt vesz az alperes, mondjuk szintén ügyvéddel, és egyszerűbb esetben még a bíró. A két fél – akár többmenetes vitában – előadja az álláspontját, majd a bíró az esetet és a nyilatkozatokat mérlegelve (a jogszabályokra tekintettel) határozatot hoz, amit végül kihirdet. Az ítélet tartalmazza az indoklást (a figyelembe vett súlyosbító-enyhítő körülményekkel), a büntetés jellegét (pénzbüntetés, házi őrizet, elzárás, szabadságvesztés, közügyektől való eltiltás, mellékbüntetés stb.) és a büntetés időtartamát (ha olyan típusú az ítélet). Ezután jöhet a jogorvoslat, ha a felek közül valamelyik nincs megelégedve az ítélettel, megfellebbezheti azt – akár több fordulóban is.

Ehhez képest ebben az eljárásban a szeretőm magához ragadva (az alperesi kivételével) az összes szerepkört – önbíráskodott. Minden indoklás nélkül, az eljárás valamennyi lépését félresöpörve, erőszakkal egyből ítéletet hozott, és sunyi, ámde gyáva módon csendben, kihirdetés nélkül életbe léptette: száműzött. Feltehetően életfogytiglan. Ohne védekezés vagy fellebbezés lehetősége. (Ó szegény, ha tudná, hogy olyan is előfordul, amikor a bíró kétszeres vagy háromszoros életfogytiglan plusz hetven- vagy nyolcvanvalahány éves büntetést hirdet ki, de olyat is láttam már a tévében, hogy valakit 250 évre ítéltek el. Ezt hagyta ki. )

Hogy is mondják? Na, itt van a nyelvem hegyén… Aha, végre megvan! A szeretőm egy hazug, kirekesztő kis rasszista. Ez az! (Az apukája rém büszke lenne rá.) Ezzel a húzással mindenki számára nyilvánvalóvá tette az eddig rejtegetett tényt, ami ellen úgy hadakozott, például, amikor az ellenkezőjét bizonygatta a családom előtt.

És, ha netalán tévednék, és a meghívót egész véletlenül nem a szeretőm fogalmazta volna meg és küldte volna szét (aminek az esélye kb. 0,9% ), minthogy leginkább neki állt érdekében engem eltávolítani, távol tartani, megbízhatta a személyt, aki e méltatlan feladatot végrehajtotta.

Nos, ha a szeretőm idáig jutva, most félbehagyná az olvasást, ölébe ejtené kis kezét, a plafonra nézne, és halkan azt sóhajtaná: „De hiszen én nem ezt akartam!” , megsimogatnám a kis buksiját (ha ott lennék), és azt mondanám: van az úgy, hogy szándék és tett köszönőviszonyban sem állnak egymással.

A szeretőm eljárása nagyon hasonlít arra, amit ősszel tapasztaltam… Attól kezdve, hogy tetőfokára hágott a kormány menekültügyi gyűlöletkampánya, hazánk vértől csöpögő ajkú szégyenei fontosnak találták, hogy ellepjék egy közösségi szájt azon oldalát, ahonnan a híreket vettem/veszem, és provokálják azokat, akik gyanútlanul arra járnak. Annyira, hogy még engem is aktivizáltak, én sem hagyhattam szó nélkül. A sok ostobaságra egyszer – hogy kijózanítsam a dühöngőket – kijelentettem, hogy „Mindannyian, az egész ország lakossága gazdasági bevándorlók vagy politikai menekültek leszármazottai vagyunk – bármikor is kopogtatott be a felmenőnk!”

Erre egy nőcike rám ripakodott (a párbeszédet csak kivonatosan, a lényegre szorítkozva mesélem), hogy ne mondjak hülyeségeket, inkább olvassam a történelemkönyveket. Kérdeztem tőle, mégis, mi a hülyeség abban, amit mondtam, ő hogy gondolja. Azt válaszolta ez a tyúkeszű, hogy a „magyar itt őslakos” (mármint a Kárpát-medencében). Ezt valahogy nem értettem, és kérdeztem tőle, hogy hallott-e már Ázsia felől jött Árpád apánkról és a hét törzsről (vagy újabb kutatások szerint inkább nyolcról), no meg arról, hogy a bejövetelüket honfoglalásnak hívják. Aztán még hozzátettem, hogy szerintem a honfoglalás is gazdasági bevándorlás volt, csak a legagresszívabb fajtából való (ugyanis elődeink útközben mindenkit legyilkoltak, aki nem hódolt be, és ideérkezve elkergették a Kárpát-medence korábban itt élő olasz lakóit, aki meg maradt, és nem akart asszimilálódni, azt lekaszabolták, lenyilazták).

Most jön a lényeg, amiért ezt a történetecskét elmeséltem. Ezt követően – válasz gyanánt – a hölgyemény akkurátusan kitörölgette az összes hozzászólását!!! És tudod kedves látogató, nem ez volt az egyetlen, így végződő párbeszédem e szélsőségesen gondolkodókkal. Mintha ezt tanítanák a mocskolódó mélymagyaroknak. De volt olyan is, aki csak részlegesen törölte a kommentárjait. Kiszedte annak kényszeredett, cinikusan viccelődő beismerését, hogy alulmaradt a párbeszédünkben (nem is értem, egyáltalán minek kellett elismernie), valamint a dajcstomiról, lámpaernyő- és szappankészítésről szóló, gyalázkodó megjegyzéseit. Persze, a mérsékeltebb Fidesz-rajongók között is voltak, akik heves vitába bonyolódtak egy-egy hír megítélésében, ám őket elég gyorsan lehűtötte az utóbbi idők csúfos eseményeiből kigyűjtött kis felsorolás, sőt, néhányukat még a megjegyzésük törlésére is késztette. Hát, az ilyenek és agyament fellépésük juttatja eszembe a szeretőmet és sajátos húzását, aki érvelés és bocsánatkérés helyett megnémult (és ha tehette volna, valószínűleg törölte volna korábbi kijelentéseit ), majd sunyin, csendben el akart távolítani – ezzel igyekezve befogni a szám.

Tudod kedves látogató, nem értem az elődeimet, azokat a fiúkat, pasikat, akik előttem voltak. Hogyan lehetséges, hogy nem tanították meg a szeretőmnek az emberi tartást, a kölcsönös őszinteséget, a kimondott szóért, tettért való felelősségvállalást (ha már a szülei elmulasztották)? Vajon őket is eltitkolta az osztálytársaim előtt? Vajon volt köztük olyan, akit ugyanúgy szégyellt, mint engem? Vagy az ő nevüket egyből „bedobta”, és elvitte őket az összejöveteleikre? Milyenek voltak? Vajon nekik is huzamosan hazudott? Őket is megzsarolta? Igaz, közülük – ha többen voltak – csak kettőt ismerek, illetve kettőről hallottam. Annyit tudok, hogy aki közvetlenül előttem volt, két évig húzta. Közelebbit erről a kapcsolatról nem tudok: nem tudom, hogy mikor volt, hogy a szeretőm neki is hazudott-e, majd leleplezte volna magát, ahogy azt sem tudom, kettőjük közül melyikőjüknek lett a másikból elege. Volt viszont egy másik elődöm, akit ennél sokkal jobban ismertem. A szeretőm gyerekeinek édesapját. Ő nagyon klassz srác volt. Úgy rémlik, tanársegéd volt a főiskolán, ahová a szeretőm járt (az iskola szájtján, az archívumban meg is találtam) – ott ismerkedtek meg. Hmm… nem túl macerás préda egy hallgatólánynak. A fiú nagyon charme-os, kedélyes, rendkívül jó humorú srác volt – ebben kicsit hasonlítottunk is egymásra –, ráadásul ő még rettenetesen okos is. Egy européer, akit a szeretőm nem tudott megtartani. Mindig nagyon tiszteltem, és emiatt nemrég még segíteni is megpróbáltam, amikor egyik gyerekük lakását felújították. Őt nem hibáztatom: meg volt kötve a keze. Tűrnie, nyelnie kellett, ha életben akarta tartani a látszólagos békét a családban, hogy a gyerekeivel fenntarthassa a jó kapcsolatot. Ez a kiszolgáltatott, függő helyzet okozhatta a vesztét, illetve közvetve korai, sajnálatos távozását.

Bár adott pillanatban a szeretőm magához közelállónak mond (ahogy az intim kapcsolatunk derekán nem egyszer köszönte meg, hogy a jelenlétem, a nyugalmam, a humorom kiegyensúlyozottabbá tette a családi életét, hozta a családtagjait közelebb egymáshoz – főleg hozzá), ez nem feltétlenül marad így örökre. Tapasztalat szerint a kapcsolatainak megítélése a pillanatnyi érdekeitől függ. Eszembe jut, hogy a barátai milyen megvetéssel, megalázó hangon beszéltek a gyerekei apjáról. Furcsálltam, hogy a szeretőm szó nélkül hagyja, nem utasítja vissza kapásból, és lelki szemeim előtt mindjárt megjelent egy kép, ahogy engem ócsárolnak. Ez persze, nem aggasztott, még csak el sem kedvetlenített. Nemcsak azért, mert egyáltalán nem érdekel, hogy a szeretőm barátai hogyan vélekednek felőlem, de nekem sincs igazán jó véleményem róluk, a beképzelt, felkapaszkodott pökhendi nyárspolgárokról – amely véleményemet a szeretőm előtt nem is rejtettem véka alá.

És itt látható a Tündérkém! oldalon olvasható – ábécébe rendezett – idézetlista kiegészített változata, amely arról tanúskodik, hogy viszonylag sokat és elmélyülten foglalkoztam életem kedves kis megkeserítőjével. Bár mindegyik megszívlelendő lehet bárki számára, a szeretőm semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül, ugyanis több közülük azért született, mert kíméletlenül felrúgta a kezdet kezdetén lefektetett játékszabályaimat.

A gondolatok többnyire a kívülállók számára is érthetőek, ám van közöttük kettő, ami mindenképpen magyarázatra szorul (túl azon, amit már a korábbi lista alatt a sellők fogyatékosságáról kifejtettem). A *-os idézet egy szörnyen elhibázott következtetésem eredménye, ami a kapcsolatunk derekán született, amikor a szeretőm több ízben is kijelentette (még meg is erősítette, amikor hitetlenkedve visszakérdeztem), hogy a viszonyunknak a szűkös anyagi helyzetem fog véget vetni… Mihelyst rájöttem, hogy emiatt egyáltalán nem nekem van szégyellnivalóm, sőt!, megszületett a **-os változata.

A szeretőmet megérinthették az eszmefuttatások, mert felbuzdulva azon, hogy a kegyes hazugságok kapcsán virágról beszéltem, röstelkedés nélkül (talán magára értve) volt képes javasolni, hogy egészítsem ki a „közmondásgyűjteményemet” a következővel:

Azért találtam egy kicsit sületlenségnek e frappánsnak szánt tanácsot, mert ezek az idézetek egyáltalán nem közmondások, csupán a kútfejemből kipattant, helyenként iróniának szánt „okoskodások” és intelmek – még ha egyik-másik emlékeztet is közismert szólásra (ami nem lett volna akkora rejtély, ha a szeretőm a Tündérkém!-et kicsit figyelmesebben olvasgatta volna). Kár, hogy nem tudott előállni valami egyenértékű gondolattal. Legalább eggyel…

A szeretőm a szeretőviszonyunk elején megígértette, hogy semmit sem titkolunk el egymás előtt. Ehhez képest álmomban sem gondoltam volna, hogy a hazudozásával és zsarolásával mindannyiunkat (önmagát, az ofőt, az osztálytársainkat meg engem) ilyen megalázó helyzetbe hoz. Különösen szomorú, hogy két és fél év is kevés volt a tisztességes magyarázatához és bocsánatkéréséhez!

Kedves látogató! Természetesen nem akarlak lebeszélni a szeretőmről. Elvégre – ahogy korábban is mondtam – nem vagyunk egyformák. Tudom, vannak olyan fickók, akik kifejezetten buknak a talányos, kiismerhetetlen nőkre – ami ugye, egy hazudozó esetében a dolog természetéből fakadóan kapásból teljesül, és nagyon sokan a rasszizmust is pártolják. Még az sem kizárt, hogy a szeretőm pont ezek miatt lesz kifejezetten szimpi számodra…