Man is by nature a political animal.
Aristotle

A(  )politika

A politika folyománya az apolitika…

Fiatalkoromban aktívan politizáltam, illetve akkor úgy gondoltam, azt teszem… Ifjú szenvedéllyel hittem a világ megváltoztathatóságában vagy legalábbis befolyásolhatóságában. Lelkes tagja voltam az akkor „kötelező” politikai szervezeteknek; részt vettem mindenféle megmozdulásban, mozgalomban. Már az általános iskolából „fejlett világnézetű” jellemzéssel bocsátottak el, és szállító-rakodó munkásként – a ’70-es évek elején – sztrájkot szerveztem. Ki tudja, ez mitől lehet? Genetika? Környezeti hatás? Valószínűleg, de főként családi indíttatás. Hittem az igazságban, a becsületességben, a tisztességben, az őszinteségben. Nagy szavak. A – leereszkedő mosollyal megtűrő – hatalom kebelében, azzal szemben vagy amellett közvetítettem és támogattam kortársaim gondolatait, érdekeit.
Most megnéztem, hogyan definiálható a politika szó; ellátogattam a Wikipédia erről szóló oldalára, ahol ez olvasható: A politika az a folyamat, amely révén emberek csoportjai döntéseket hoznak. Vagy egy másik oldalán: A politika az ókori görög független városállam (a polisz) nevéből ered, jelentése: „a város ügyeinek intézésével kapcsolatos dolgok”, a közélet. Ebben az értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, politizál.
Bizony, rögtön az elején hibát követtem el (persze, ennek felismeréséhez nem kevés időnek kellett eltelnie). Nem vettem tudomást arról (vagy nem vettem észre?), hogy a világ megváltoztatásának joga hazánkban – szemben a definícióval – kiválasztottak kiváltsága. Azoké a „tévedhetetleneké”, akik, ha valamelyik pozícióban kudarcot vallanak, mindig felfelé buknak, és akiknek eszük ágában sincs bármin is változtatni. Vagy, ha véletlenül mégis akad közöttük olyan, aki valami mást akar, sürgősen eltűnik a történelem süllyesztőjében. Ha utána is jártam, hogy mi fán terem a politika, valószínűleg szemlesütve a szőnyeg alá söpörtem; vagy, ami még szomorúbb, végtelen naivitásomban talán el is hittem a „hivatalos álláspontot”. Ki ne hallotta volna akkor az évszázados közhelyet: „a politika úri huncutság”… Gúnyosan megmosolyogtuk, és nem vettük észre, hogy közben egy játszma eszközei vagyunk.
Majd jött az előző évezred utolsó évtizede, és a világ úgy döntött: felfordul. (Valószínűleg azért pont ekkor, hogy az időpontot két-, háromszáz év múlva könnyebben megjegyezhessék a kisiskolások.) A történészek Leninnek tulajdonítják a felismerést: A szocializmus annyit ér, amennyire meg tudja védeni magát. Hát, itt Magyarországon ennyit ért. Szűk fél évszázadot. Tele nadrágszíjak emlegetésével és a jövőbe vetett hittel. Nem, nem a hazai ellenzéknek köszönhető a rendszerváltozás. Kétségtelen, része volt benne (kinyújtotta érte két kezét), de ha nem egy politikai tömb omlott volna össze – élén egy világhatalommal –, minden maradt volna a régiben (ahogy az a szomszédban történt – ’68-ban). Szerencsére vértelen volt az átmenet. Persze, ez is a bukó rendszer gyengeségét (és nem bölcsességét) mutatja. Olvastál még ilyen hatalomátadásról a történelemkönyvedben? A trón addigi birtokosai bordó bársonypárnán adták át a kulcsot. Emlékszel még az eufóriára? A kerekasztalra? Én meg csak álltam és lestem, hogy mi fog ebből kisülni…

… csüggedten, vegyes érzelmekkel: félelemmel átitatott aggódással, némi szimpátiával szemlélve a kitörő eufóriát, nem tudva megbecsülni, hogy a vihar mivé terebélyesedik; és jelképpé vált a Товарищи, конец!-plakát, azzal a feledhetetlen tarkóval; a barátomból a Duna-parton sétálva próbáltam kiszedni, hogyan látja, egyezik-e a véleményünk; ő feltétlen híve volt a váltásnak; igen, szimpátiával, hiszen a felszínre törekvő pártok nevében ott volt a δεμοσ (démosz), talán a begyöpösödött, bürokratikus Hazafias Népfront helyébe lépő, elsöprő többségű Magyar Demokrata Fórum; a sok értelmes, liberális gondolkodású embert magába gyűjtő Szabad Demokraták Szövetsége; vagy a lelkes, világot megváltani akaró fiatalokat összefogó Fiatal Demokraták Szövetsége (melynek vezetői még az állam nyújtotta iskola kollégiumában megállapodtak, hogy egyszer még megszerzik a hatalmat, és amelyről aztán kiderült: a pártjuk elveket félretéve úgy keresi a helyét a politikai palettán, mint acélgolyó a hintázó lavórban) majd megmutatja, reménykedtem, mert remény nélkül nincs élet, mert úgy gondoltam: a nép bölcs, és tudja mi kell neki, miközben aggasztottak dolgok, nem tudva, mi az, ami csak retorikai fogás; mit lehet tudni?… és magányosan, mondjuk, kibicként, szimpatizánsként szemléltem a csatározásokat, szurkoltam, szurkolok…

… vajon gondolta-e Demszky Gábor, a szamizdat (сам издатель = maga kiadó) jeles képviselője, hogy mit fog megérni és megélni a március 15-i állami ünnepségeken? – orosz beszédet hallok, valaki angolul telefonál, egy japán család kéri a rendező segítségét, én meg csak szégyellem magam és azt gondolom: a tüntető fiatalok nagy része, nem is tudja, mi az a fasizmus, fogalma sincs, és ha a demokrácia megengedi, hát balhézzunk, fojtsuk bele a szót a főváros első emberébe; ez buli!, és minthogy eddig ezt nem lehetett, most kóstoljunk bele, éljünk vele: sípoljunk!, kerepeljünk!, skandáljunk!; csakhogy azt (is) gondolom, a zöldség- és tojásdobálás meg a skandált szöveg tartalma túlmegy a demokrácia keretein, legalábbis a mienken, ahol hiányzik a (politikai) kultúra, most tanuljuk (tanuljuk?), és még nagyon-nagyon messze vagyunk attól, hogy meg tudjuk ítélni, milyen akaratot milyen módon lehet kulturáltan kinyilvánítani…

Csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, velem együtt talán néhány százezer emberrel, akik az elmúlt évtizedek alatt velem együtt szintén bekajálták az ideológiát; hittek, reménykedtek és ügyködtek, feláldozva szabadidejüket, energiájukat, hanyagolva családjukat és az ideológia jegyében kötve barátságokat; a kincstárat gazdagítva a kötelező békekölcsönnel (ha eddig nem hallottál róla, javasolom, nézz utána…). És most az ideológia élharcosai katonás hátraarccal énjüknek meg a történelem eddigi megítélésének, mindent feladva, kiléptek a mozgalmukból. Nem tudom, Te hogy vagy vele, én nem bántam volna, ha eközben elhangzik részükről legalább egy odavetett „sajnálom!”. Kiábrándultan kellett tudomásul vennem: magamra maradtam. Ám egy-két év múlva csaknem minden visszakerült a régi kerékvágásba – legalábbis, ami az ideológiák harcát illeti (ekkor született meg a rendszerértékelésem; talán még emlékszel rá).

A rendszerváltozás óta sokat töprengtem társadalmi berendezkedésünk meghatározásán. A szocializmus elmúlt, de vannak olyanok, akikben még él az előző rendszer adta szociális háló, lét- és közbiztonság utáni vágy. Helyenként a gazdasági élet is tartalmazza a múlt elemeit, elveit, míg a tőke többnyire a gyorsan elérhető nagymértékű extraprofitot célozza meg. Közben folyik az eredeti tőkefelhalmozás (a lényegéből fakadó igazságtalanságokkal), amit most privatizációnak hívnak. Ez már nem szocializmus, de még nem is kapitalizmus. Átmeneti korszak. Átmenet a szocializmusból a kapitalizmusba, aminek a neve: szopitalizmus.
Azért, volt egy markáns és alapvető különbség: most már nem csak egy párt uralkodott. A koalíció remek dolog, mert ha valami visszatetsző történik, lehet mutogatni a partnerre. Ja, és még valami. Az „átkos” rendszerben a hatalom birtokosai nyugodtan ücsörög(het)tek az áhított székben. Nem kellett aggódniuk a leváltástól, legfeljebb a belső ellenségtől. A demokrácia vívmányaként most már vetésforgó működik. Peches esetben négyéves ciklusban.
Van elképzelésed arról, hogy egy új gyógyszer kitalálásától a bevezetéséig hány évnek kell kutatással eltelni? És mennyi laboratóriumi kísérletet ír elő az egészségügyi törvény? Vajon milyen előírások vonatkoznak egy-egy újonnan felfedezett művi beavatkozás alkalmazására? Nem vagyok szakember, sajnos nem tudom a válaszokat, csupán halvány elképzeléseim lehetnek. Nos, ha egy honatya betegséget vél felfedezni a társadalom testén, tudod, hogy mennyi időt fordítanak a pártok a gyógymód ellenőrzésére, kipróbálására? Ez is kívül esik a látóteremen, csak azt tapasztalhatom, hogy miután az ötlet törvényerőre emelkedik, a gyakorlat hamarosan megmutatja a kezelés hiányosságait, és a bevezetést azon nyomban követi(k) a módosítási javaslat(ok). Végül, ha egy kis szerencsénk van, feledésbe merül.

Mondhatjuk, hogy négy év alatt nincs idő kutakodásra. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a fájdalmas beavatkozások csak a ciklus első felére eshetnek (hiszen a másodikat népszerű intézkedésekkel kell kitölteni), a tesztelés szinte lehetetlen. Azért, javasolnék valamit (még ha kívülálló is vagyok): talán hasznos lenne, ha kell – akár már ellenzéki időszakban is –, tudományos műhelyekre támaszkodni. Hátha megéri… És végre nem kellene kizárólag politikai megbízhatóság alapján megválasztani a tanácsadókat.

Egy új gyógyszer hatásmechanizmusának vizsgálatára és elemzésére – az állatvédők nem kis tiltakozása ellenére – állatokat használnak. Időnként éppen nyulakat (hm… közel van Húsvét). Hallottál már olyat, hogy ilyen esetben egy ország teljes nyúlpopulációját bevonták volna a kísérletbe? Én nem akarok kísérleti nyúl lenni! Hát Te?

Kíváncsi volnék: Tényleg ezt akarták annak idején az örömmámorban úszók? Gondolták-e, hogy a széthúzás, az ellenségeskedés eddig soha nem látott méreteket ölt? Hogy kettészakad az ország? Hogy ettől családok bomlanak fel és barátságok szakadnak meg? Hogy fekete ruhás félkatonai szervezet fenyeget majd más kisebbséget? Hogy az országházban egyfelől azon agyalnak hazánk választott képviselői, hogy a népszavazás intézményét eszközül használva hogyan lehetetleníthetik el ellenfelüket; a másik oldalon lévők meg azon, hogy hogyan akadályozhatnák ezt meg? Hogy az ad hoc-ötletek és a szakmai hozzá nem értés nyomán egyre kilátástalanabbá válik az ország egészségügyi, tudományos és gazdasági életének talpra állása és az egyén egzisztenciális biztonsága? Kénytelen vagyok minden politikai megnyilvánulást fenntartással fogadni. Bizalmatlanná váltam…
Kutattam az apolitika definíciója után. Valahogy nem olyan népszerű kifejezés a politikamentesség, a politika elutasítása. Nem találtam rá meghatározást. Rád bízom a megfogalmazását…
Lehet, hogy van, amit nem jól látok és van, amire rosszul emlékszem. Sajnálom… Ám, ha mindehhez van hozzátenni valód (esetleg egészen másról akarsz beszélni), elmondhatod a véleményed. Csupa fül vagyok.
Készült:
Utolsó módosítás:
Korszerűsítés*:
Frissítés**:
2008. 03. 23.
2008. 04. 10.
2019. 10. 12.
*Adatvédelmi fejlesztés miatt végrehajtott kisebb kiigazítások.
**A Google-hirdető és a Google-látogatáselemző legutóbbi előírásait érvényesítő változtatások.
© Tuna András, 2006–2023